Ha a hivatalos nézőpontból vizsgáljuk a kérdést, azt kell mondanunk, az F1-es stewardokra mindenképpen szükség van. Ők azok, aki ügyelnek a verseny tisztaságára, a pilóták biztonságára, a szabályok betartására – természetesen úgy, hogy folyamatosan figyelemmel követik a pályán történő eseményeket, majd hatalmas tapasztalatuk és elméleti tudásuk birtokában döntést is hoznak. Lehetőleg gyorsan és jól; csakúgy, mint minden másik szereplő a Száguldó Cirkuszban.

Örök kérdés azonban, hogy mennyire kell gyakorlatiasnak lennie a versenybírói tandemnek. Magyarán mi a fontosabb: az, hogy az illető steward kézzelfogható tapasztalatokkal rendelkezzen a versenyzésről, vagy inkább az, hogy kívülről fújja a szabálykönyvet. Utóbbi persze természetesen alapvetésnek számít egy F1-es steward esetében, a versenyzői tapasztalat azonban igen sokáig nem képviseltette magát a testületben. Jean Todt változtatott, megkeverte kissé a paklit, ám vannak, akik szerint egyelőre még nem látni teljesen tisztán, hogy a változtatások jó irányba hajtották-e a sportág szekerét.

Szerintem, mondjuk az irány világosan és egyértelműen látszik...

Vita persze mindig lesz – nincs az a sortág a világon, amelyikben ne a játékvezetők lennének a csapatok, a sportvezetők és a játékosok/versenyzők/sportolók első számú „ellenségei”. Messzebb talán nem is kell mennünk, mint a nemrégiben befejezett vízilabda-világbajnokságig; gyaníthatóan a magyar szurkolók emlékezetéből sohasem fog kitörlődni a szerbek elleni elődöntő hosszabbítása. A másik oldalon ez persze másképp csapódott le, ott természetesnek, mi több, megérdemeltnek vették a javukra záporozó kiállításokat, s a világon semmi észrevételük nem volt a játékvezetéssel kapcsolatban.

Ne legyünk álszentek: a bíráskodást objektívan megítélni lehetetlen. Nincs ez másként a Formula-1-ben sem…

Az elmúlt húsz esztendőben számtalan alkalommal változtott az FIA-rendszere a versenybírók kijelölésére. Volt, hogy állandó csapattal kísérletezett a szövetség, máskor fél-profi tanácsadókat rendeltek a grénum mellé, segítendő a mind megalapozottabb döntést – de valahogy egyik szisztéma sem hozta meg a várt eredményt. A kiváltó ok persze ennél jóval prózaibb: egyáltalán miért van szükség a steward-rendszer felülvizsgálata? Elterjedtek volna talán a piszkos húzások a Formula-1ben?

Nos, igen is, meg nem is.

Egyszerűen akkora már a tét az egyes versenyeken, hogy nem lehet akárkiket döntési pozícióba helyezni a Formula-1-ben. Mikor dollármilliók múlnak egy-egy hatodik, vagy hetedik helyen, akkor lehetetlen azt várni a csapatoktól, hogy bármilyen megalapozatlan, elhamarkodott döntést elfogadjanak automatikusan, pusztán a nemzetközi szövetség felé érzett tiszteletből.

Pont ez lehetett az oka annak is, hogy az elmúlt húsz év szisztémái közül egyik sem felelt meg az istállóknak és a pilótáknak. Mindig volt mibe belekötni, hol a túlzottan elméleti síkon meghozott döntésekbe, hol a kevésbé szakmai összetételbe sikerült belekapaszkodni, így pedig szinte kezelhetetlenné vált a probléma, és paddock-szerte elfogadott ténnyé vált, hogy az FIA képtelen mindenki számára elfogadható versenybíráskodási rendszert kialakítani.

Magyarán fejétől bűzlik a hal.

A már említett alapvető probléma mellett (elmélet és gyakorlati szakemberek) nem másodlagos az sem, hogy állandó, vagy folyamatosan változó összetételű-e a bizottság. Nyilván itt sincs tökéletes megoldás: ha az FIA az állandó testület mellett tette le a voksát, a csapatok előítéletek kialakulása miatt tiltakoztak, ha pedig versenyről-versenyre változott a testület, akkor menten a következetlenségre mutatott rá néhány csapatfőnök.

Egy ilyen helyzetben valóságos felüdüléssel hatott Jean Todt, frissiben kinevezett FIA-elnök tervezete: a francia sportvezető egy kis csoport fél-állandó versenybírót nevezett ki (a bő keret tehát állandó, ám a nem minden versenyen ugyanaz a bírói testület összetétele), melléjük pedig, amolyan tanácsadóként egy egykori, nemzetközi szinten is sikeres autóversenyző került, hogy kézzel fogható tapasztalatával segítse a döntéshozókat.

Furcsa módon az addig folyamatosan érkező kritikák egy csapásra elhallgattak. A tervezet ugyanis már ránézésre életképes volt, egyensúlyt talált a korábbi álláspontok között, s mint ilyen képes lehetett arra, hogy közelebb hozza egymáshoz az F1-es csapatokat és az FIA-t. Ha úgy tetszik, fegyverszüneti egyezmény volt ez a nemzetközi szövetség részéről.

Annak is jelzésértéke volt, hogy az első alkalommal Alain Prost került a tanácsadói székbe – egy 51-szeres futamgyőztes, négy F1-es világbajnoki címet szerző klasszis hozzáértését ugyanis nem lehetett csak egy kézlegyintéssel megkérdőjelezni, pláne, ha az illető a Professzor becenévre hallgatott. Ráadásul a következő hetek, hónapok bebizonyították, hogy az FIA csak kivételes képességű és eredményességű volt versenyzőknek szavaz bizalmat, ezzel mintegy legitimálva a versenybíróság döntéseit. Csak néhány név a 2010-es szezon választottjai közül: Tom Kristensen, nyolcszoros Le Mans-győztes; Mansell, Fittipaldi, Jones, Hill F1-es világbajnokok; Herbert, Frentzen, F1-es futamgyőztesek; Wurz, Pirro, Sullivan, Warwick korábbi F1-es versenyzők, akik ráadásul más szériákban is letették a névjegyüket.

Impozáns, mit ne mondjak.

Az ötlet eleddig úgy tűnik, fényesen bevált. Persze vannak néha kritikus hangok, amelyek azt sugallják, hogy egyes steward-segítők nemzetiségük alapján preferálják majd a nekik kedves versenyzőt vagy épp csapatot – de hát ez voltaképp teljesen természetes. Főleg, ha éppen a világbajnoki címért megy a csata, az egyik résztvevő a Ferrari, a versenybíróságot pedig Emannuele Pirro segíti…

„Más dolog, ha a munkámat, vagy a döntéseimet kritizálják. No, de a becsületességemet és a pártatlanságomat akkor, amikor még el sem rajtolt a futam. Számomra ezek a dolgok sokkal fontosabbak, mint az, hogy épp ki nyer. Amint felveszem az FIA ingét magamra, érzem, ahogyan feltöltődöm felelősséggel. Egy ilyen szervezetet képviselve nem engedhetem meg magamnak, hogy az érzelmeim vezessenek” – hangzott Pirro válasza tavaly év végén.

Ha tehát viták, célozgatások voltak is (mondjuk ezeket lehetne inkább mentális hadviselésnek nevezni), addig sosem fajult a dolog, hogy egy csapat panaszt emeljen a versenybíróság ellen, és az sem fordult elő, hogy hivatalos csatornákon tiltakozott volna valamelyik istálló a stewardok mellé kijelölt segítő személyén. Azt hiszem, ha valami, akkor ez bizonyítja a rendszer életképességét.

No meg néhány nyilatkozat az idei és a tavalyi szezon főszereplőitől:

„Ez volt az utóbbi 20 év legjobb döntése az FIA részéről. Egyértelmű, hogy Jean Todt pontosan látta a helyzetet, átérezte azt, hogy milyen lehet azoknak a helyzete, akik a boxban üldögélve teljesen kiszolgáltatva érezték magukat a versenybíráknak. Elindult egy tendencia, hogy a versenyző kétszer is meggondol egy veszélyesebb manővert, mielőtt belefog, mert tudja, a stewardok mellett ott ül egy igazi szakértő, aki pontosan tisztában van a helyzet súlyosságával és képes megfelelő döntést hozni. Már ezért megérte a döntés.” (Martin Whitmarsh, csapatfőnök, McLaren)

„Nagyszerű, hogy volt versenyzők ülnek be a versenybírói székbe. Ez vitán felül új dimenziókat ad hozzá a döntésekhez, más perspektívából látja ugyanis az eseteket egy olyasvalaki, aki már került élesben hasonló szituációba. Azt hiszem ez a pilótáknak is kedvez” (Christian Horner, csapatfőnök, Red Bull)

„Mostanság alig kell a versenybírókkal foglalkozni – és azt hiszem, ez mutatja a döntés jogosságát. Egy volt pilóta egyébként is másképp, sokkal életszerűbben gondolkodik, mint egy elméleti szakember, és ez meg is látszik a döntések minőségén.” (Frank Williams, volt csapatvezető, Williams-Cosworth)

„Nagyon jó, hogy volt versenyzők ülnek a versenybírók között. Ők pontosan látják, mi a helyes, mi nem, mi a veszélyes, és egyáltalán hol a határ. Nekem is könnyebb elfogadnom egy döntést, ha tudom, olyan ember hozta meg, aki tisztában van a dolgokkal.” (Jenson Button)

„Vannak még érdekes döntések, és eltúlzott intézkedések, de úgy érzem jó irányba haladnak a dolgok. Sokkal inkább „versenyzünk” mostanság, a szó szoros értelmében. Nem kell félnünk attól, hogy indokolatlan büntetést kapunk, elmehetünk egészen a határokig, hiszen tudjuk, hozzáértő emberek ülnek a döntéshozó helyeken. Ez a legjobb az egészben” (Lewis Hamilton)

És végül, amit talán kevesen tudnak: a koncepciót az F1 után az összes többi FIA-bajnokságra is kiterjesztette a szövetség. Mi a sikertörténet, ha nem ez?