Taktikai Zóna

Egy darabka antianyag - meccselemzés, Real-Barca

  • Kele János

Mourinho megmutatta. Azt, hogy nem lehet őt leírni, nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, és nem lehet beletörődni abba, hogy a Barcelona verhetetlen. Mert nem az, pontosan úgy nem, mint ahogyan a futball történetében még senki. Verhetetlen csapat ugyanis nincs. Csak nehezen legyőzhető.

Real öröm

Sokáig gondolkodtam, vajon érdemes-e belevágnom, és elemzést írnom egy voltaképpen csak félkészülési meccsnek számító Real-Barcáról. Mert, akárhonnan is nézzük, a Szuperkupa-döntő nem fogja megváltoztatni a világ menetét, nem fog visszaszoríthatatlan indulatokat gerjeszteni, talán még álmatlan éjszakákat sem okoz – és mégis, valahogy szinte követelte magát a cikk, a mérkőzést nézve percről-percre fogalmazódott meg bennem az újabb és újabb mondat.

Muszáj vagyok hátulról kezdeni, egyrészt mert mindig a végkövetkeztetés a legérdekesebb, másrészt pedig, mert erre talán senki nem számított. Mármint, hogy ezt a Szuperkupa döntőt nemhogy szabad, de valósággal illik túldimenzionálni. A lefújás pillanatában ugyanis befészkelte magát a fejembe a gondolat: ez a mérkőzés több volt, mint puszta csokikupa-döntő. Elcsépeltnek hathat a közhely, hogy egy El Clásicó sohasem lehet szimpla felkészülési meccs, sohasem lehet tét nélküli labdakergetés – mégis, valahogyan nem jut jobb, találóbb frázis az eszembe arra, amit vasárnap este láttam.

Mert, ez a mérkőzés fordulópont lehetett volna a Guardiola-Mourinho párbajban. Ami ugye jelen pillanatban úgy áll, hogy a Real kispadján ülve (rendes játékidőben) még sohasem győzött a portugál Pep ellen – és az, hogy ez a mondat még ma is fennáll, gyakorlatilag a világ nyolcadik csodája.

Már a tavaszi nagy El Clasicó dömping során megjelent sok helyütt, hogy a Barcelona elleni agresszíven defenzív játékfelfogást jórészt maguk a katalánok generálják – a saját stílusukkal. Egekig mantráztuk már a hatás-ellenhatás jelenséget, és feltérképeztük azt is, hogy vajon a futball ősellensége-e, aki a Barcelona ellen gyilkolni meri a hagyományos értelemben vett játékot. Odáig jutottunk, hogy, ha és amennyiben a Barcelona a futball jelenlegi csimborasszója, akkor egészen biztosan kell lennie valahol egy antianyagnak, ami semlegesítheti, ha úgy tetszik, legyőzheti őket. Úgy fest, Mourinho megint talált egy darabot belőle…

Mourinho a BL-találkozókon alkalmazott szisztémájával gyakorlatilag vallást alapított, az egész világ által elfogadott ténnyé vált, hogy a Barcelonát csak úgy lehet legyőzni, ha feladjuk a támadójátékot, nem használunk feleslegesen középcsatárt, ráállítunk egy verőembert a Messi-Iniesta-Xavi trojkára, és végül az egészet megfejeljük egy hipergyors csapásmérő egységgel (Ronaldo, Di Maria, Özil).

A vasárnapi esti mérkőzésen aztán voltaképpen lépcsőről-lépcsőre, percről-percre igazolódott be, hogy ez nem igaz.

Illetve, hogy egészen pontos legyek, bebizonyosodott, hogy a tavalyi szezonban voltaképpen befuccsoló haditerv csak részleteiben volt helyes, összképét tekintve nem működött, nem működhetett. Nem történt más, mint, hogy a tavalyi évad csörtéi során Mourinho rossz helyre tette a hangsúlyokat (természetesen a madridi szempontból baljós emlékű 0-5-öt nem számítva), amikor a középpályás agressziót erőltette. Pepe dúvad stílusának összességében több hátulütője volt, mint amennyi hasznot hozott a konyhára, nem beszélve arról, hogy a bunkerből még kikacsintgatni is csak harmincpercenként volt esélye a Realnak, a gólszerzésnek pedig a reménye sem igen vetődött fel.

Feltehetőleg ez pöröghetett végig Mourinho fejében is, amikor, heuréka, jött a nagy ötlet (talán még villanykörte is villant) – a Barcát a saját játékának fonákra ültetésével lehet megverni.

Hoppá.

Persze ennél azért jóval bonyolultabb az ügy. Mourinho a tízemberes tömörülés mellett már az előző évadban is próbálkozott a letámadással (értelemszerűen félpályára hangolva), ami egyébként működött is, ám a játékidő múlásával egyre kevésbé volt hatékony. Számszakilag nézve, negyedóránként tíz méterrel esett vissza a Real első védelmi vonala, lanyhult a presszing, a Barca játékosok pedig egyre nyugodtabban adogathattak.

Ha pedig átadod az irányítást katalánéknak, akkor véged.

Mourinho pontosan innen (tehát a jó végéről) közelítette meg a kérdést. Hogyan lehet legyőzni a Barcát? Ha nem tudják a saját, jól begyakorolt, ezerszer elővezetett játékukat játszani. Hogyan lehet ezt elérni? Támadjuk le őket, szűkítsük a területeket a labdás körül, zárjuk le a passzsávokat, szerkezetben mozogva tüntessük el a variációs lehetőségeiket – következésképpen tehát fussunk lélekszakadva, inunk szakadtából.

Madrid-BarcelonaTermészetesen önmagában az eszetlen rohanás még nem vezetett volna eredményre, de mellé kitűnően alkalmazta a Real a tavalyi mérkőzésekből levont tanulságokat. Megtartották, ami jó volt (Messi semlegesítése, a Barca 4-4-2-be kényszerítése, folyamatos nyomásgyakrolás), és kijavították ami rossz (csatár nélküli felállás, 4-2-4-es védekezés, indokolatlan keménység). Voltaképpen nem történt semmi egyéb, mint, hogy a Real Madrid hatalmas fizikai, állóképességbeli fölényét kihasználva elszívta a levegőt a Barcelona középpályásai elől, Iniestának nem hagytak időt a labdával, Messit a kaputól mind messzebb és messzebb szorították, így pedig Guardiola csapatának nem volt más lehetősége, mint felemelni a labdát.

Egy ilyen, végletekig finomra hangolt védekezési rendszer ellen nem működik a Barcelona inverted wingerekre épülő támadójátéka, pláne akkor, ha a jobbszélen egy olyan játékos futkos, aki csak tanulja a szerepkört. Ennek ellenére Alexis Sánchez nem mozgott rosszul, látszott, nagyon penge kis játékos lehet belőle, ha és amennyiben megkapja a kellő számú mérkőzést Guardiolától. Nagy kérdés, hogy Pedro csak ad-hoc jelleggel maradt-e ki, vagy Alexis végképp megkapja a jobb oldalvonal melletti területet – a fiatal spanyolnál ugyanis jelenleg senki sem tudja jobban a modern szélső támadót játszani.

Az igazán nagy érdekességet abban szolgáltatta a mérkőzés, hogy a Real Madrid támadójátékban is ízekre szedte a Barcelonát – nem is kérdés, a 20-4-es kapuralövési arány magáért beszél.  Az első számú ok az egész pályás letámadás. Mégpedig klasszikus formában, tehát a védekezni egyáltalán nem tudó (de akaró) Benzemától egészen Xabi Alonsóig minden Real-játékos sprintben közlekedett a pályán, azonnal labdást támadott, csúszott, mászott, szerelt és indított – mégpedig a másodperc szinte törtrésze alatt.

Bebizonyosodott, hogy ilyen nyomás mellett a Barcelona sem képes hozni saját magát (bár azért Busquets és Xavi sokat dobott volna a passzjáték minőségén), viszont az is, hogy Mourinho mentális és fizikai felkészítése ellenére a Real sem sokáig bírja a rohamot teljes vértezetben. A taktika kulcsa tehát az volt, hogy tud-e gólt szerezni a meglepetés erejével a Real, s ha igen, hányat, addig, ameddig ki nem ürül a tölténytár. Egy jött össze, ami akár elég is lehetett volna – ha és amennyiben a Barcelonát nem fogadja kegyeibe Fortuna istenasszony.

Mert valljuk meg, ami megvallandó, a Barcelona helyzet nélkül rúgott két gólt. Villa talán éppen napra pontosan két évvel ezelőtt lőtt utoljára ekkora gólt (és még jó darabig nem fog), Messi pedig tulajdonképpen a semmiből szerezte meg a vezetést a katalánoknak. Pepe és Khedira, Mourinho rendszerének két leggyengébb pontja ismét hagyott egy esélyt az ellenfélnek.

Térjünk ki egy kicsit a Barcelonára is, mert bár a pályán sokat nem mutattak, nem szabad elhallgatnunk, hogy nem teljes vértezetben álltak fel az ütközetre. A koncepció nem változott, Guardiola maradt a 4-3-3-nál, ám butaság lenne azt feltételezni, hogy a rendszer fennakadások nélkül működik a legalapvetőbb fogaskerék, Xavi nélkül is. Talán még ennél is nagyobb gondot okozott Busquets hiánya, akinek sallangmentes, hibátlan passzjátékát megközelíteni sem tudta Keita, és az is megfellebbezhetetlenül bebizonyosodott, hogy igen nagy még a kabát Thiago Alcantarára, bármennyire menjen is a parádé a Bayern B csapata ellenében.

Egy pár mondat erejéig el kell időznöm annál a jelenségnél, amely egyre nagyobb bosszúságot okozva tör feljebb és feljebb a képzeletbeli ranglistán és lassan már a médiát is elárasztja. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a szakértők és szurkolók az ilyen mérkőzések végén hajlamosak azt hangoztatni, hogy a Barcelona nem játszott jól, majd nem lesz ilyen a játék képe, ha Iniestának megy a foci, ha Messi közelebb férkőzik a kapuhoz, és így tovább, és így tovább.

Real taktikaA Real a második félidőben hasonlóképpen állt fel

Igen ám, csakhogy az, hogy a Barcelona kulcsjátékosai rosszul játszottak, nem a véletlen műve, hanem ijesztő pontossággal megkomponált védekezési szisztéma eredménye. A mostani mérkőzésen nem azért volt halovány Iniesta, mert ne lenne jó formában (majd nézzük meg az első bajnoki meccsen, remélhetőleg két hét múlva), hanem mert Di  Maria, Marcelo, és Özil parádés tolódással és kőkemény letámadással előbb elnyomta és elsodorta őt, majd a labdára is lecsapott. És ez volt az igazi különbség a mostani mérkőzés és a korábbi El Clásicók között: tavaly az elnyomás után a kifilézés következett, idén már támadásba is tudott lendülni a Madrid.

Arra persze még így is szinte lehetetlen következtetni, hogy mire lehet képes ez a Real Guardiola évek óta együtt játszó, Fabregas-szal és Alexis-szel erősödő (de mindenképpen bővülő) Barcelonája ellen. Annyi bizonyos, hogy a mostani mérkőzés hatalmas kihagyott ziccernek tűnik: a Real elmulasztotta a lehetőséget, hogy a meglepetés erejét kihasználva feltörölje a padlót a Barcával (a játék képét elnézve ebben benne lehetett volna egy kiütés is), sőt, buta egyéni hibák halmozásával egészen odáig ment, hogy az ellenfelet hozta kedvezőbb helyzetbe. Reálisan nézve a találkozó következményeit, azt kell mondanom, hogy semmi sem változott: a rossz játék, és a Real nyilvánvaló megújhodása ellenére mentálisan még mindig a Barca maradt fölényben, a kihagyott ziccer pedig tovább növeli a Real frusztrációját a párosítással kapcsolatban.

Taktikai szemszögből érdemes megemlíteni, hogy nagy újdonságot már nem tartogat egymásnak a két gárda. Mourinho vabankra játszott, kiterítette a lapjait a szezon első meccsén, annak reményében, hogy egy jól irányozott ütéssel jó időre padlóra küldheti a Barcát – az ütésnek azonban túl nagy volt a svungja, a Madrid luftot csapott, majd körbefordult és a saját állkapcsát találta telibe.

Persze csalódnék Mourinhóban, ha ő ebbe csak így belenyugodna…