Kevés annyira "hányattatott" poszt van a modern labdarúgásban, amelynek képviselőit annyira elfelejtik, mint a védekező középpályásokat, vagyis a DMC-ket. Ugyan Andrea Pirlo közel sem azt a játékstílust képviselte, mint azon társai, akinek aranylabdát követelnek a szurkolók (gondoljunk Iniestára vagy Makélélére), talán elfogultság nélkül mondhatom, hogy egyike azon játékosoknak, akik soha nem kapták meg az őket megillető elismerést.

Pirlo a pályán és azon kívül is egy hihetetlenül elegáns, laza és könnyed ember benyomását keltette, egyáltalán nem véletlen a Trilly, vagyis Szundi becenév, amelyet kapott még Carlo Ancelottitól. Ha az ember ránézett a pályán, akkor azt láthatta, hogy két jóízű alvás között van félúton, aki álmából felkeltve is képes 50 méteres, halálpontos indításra vagy éppen 25-ről betekerni egy szabadrúgást. Stílusát jól jellemzi, hogy a 2012-es Eb-negyeddöntőjében is képes volt panenkázni egyet az angolok ellen, még úgy is, hogy éppen az angolok vezettek a büntetőrúgásokban.

Játszott együtt az említett Baggióval, mindent megnyert a Milannal, újjászületett a Juventusban, de a legnagyobb elismerés, amelyet elért, egy Aranylabda-szavazás 5. helye és a 2006-os vb döntőjének legjobbja, valamint a torna harmadik legértékesebb játékosa.

Gondolkodom, tehát játszom című könyve pontosan olyan, mint ő maga, kicsit elvont, kicsit nehezen érthető, de kétségtelenül egyedi.