Ha valaki már gyerekként szerelembe esett az angol futball iránt, az vélhetően egész életére kitart. Sokan vannak (inkább vagyunk) azonban olyanok, akiket nem érdekel, hogy melyik összevásárolt sztárcsapat zsoldosai nyernek egy bajnoki címet vagy indulhatnak a Bajnokok Ligájában, hanem sokkal inkább azt az őszinte, helyi csapat által érzett vegytiszta szerelmet és ragaszkodást tudjuk magunkénak érezni, amit főleg egy alacsonyabb ligában lehet érezni. Erről a szenvedélyről és az egész életet meghatározó érzésről szól a Sunderland, amíg csak élek című sorozat, amelynek már két évada megtekinthető a Netflixen.

A Sunderland 'Til I Die nem csak a 14 részes sorozat címe, de az északi szurkolók hitvallása is. A két szezont végigkísérő sorozat a futball iránt kevésbé fogékony nézők számára is kikapcsolódást nyújt, hiszen segít eligazodni például az átigazolási szezon kálváriájában, elmagyarázza, hogyan működik az alacsonyabb liga és kicsit betekintést nyújt egy klub életébe is. Mindemellett nagy hangsúlyt fektetnek az egyszerű, de végletekig elszánt szurkolókra, akik életét nagyon komolyan határozza meg, hogy a hétvégén mit mutatott az eredményjelző.

A sorozat szépen érzékelteti, hogy az észak-angliai régió szegényebb városaiban mennyire tényleg élet-halál kérdése a labdarúgás. Sok embernek ez az egyetlen kikapcsolódása a megélhetési fizikai munka mellett, így a klubon és a játékosokon óriási a felelősség. Utolsó pennyjüket költik az idegenbeli túrákra, amely kicsit elszakítja őket a hétköznapok szürkeségétől.

Ha lehet ezt mondani, a sorozat éppen jó időpontban forgott a kellő drámaisághoz, hiszen az elmúlt két teljes szezont mutatja be. Az első évben hiába voltak feljutási célok a Championshipből, végül kiesés lett a vége, a másodikban pedig egy Wembley-ben elszenvedett EFL-kupadöntő és playoff-döntő demoralizálta teljesen a várost. Így lett egy stabil PL-csapatból egy harmadosztályú, sztárokkal teletűzdelt, szétesett együttes, amely valóban a túlélésért küzd.

A sorozat egyértelmű erőssége az, hogy betekintést nyújt egy sokra hivatott sztárklub működésébe. Harc az átigazolási piacon a felárazott csatárért, az utolsó pillanatokban eligazoló gólvágók, a kétségbeejtő helyzet, hogy Premier League-fizetéseket kénytelenek adni egy harmadosztályú csapatnak. Mindemellett jó megismerni kicsit emberi oldaláról olyan játékosokat, mint Aiden McGeady vagy Will Grigg, bár azért érezhetően többen csak a kötelezőt nyújtják a kamerák előtt, olyan sokat nem tudhatunk meg a futballistákról. 

Szintén érdekes a második évadban Steward Donald tulajdonos személye, akit egy őszinte, korrekt fanatikusnak ismerhetünk meg, szimpátiát keltve ezzel a klub iránt. Más kérdés, hogy Donald ezekben a hónapokban próbál nagyon erőteljesen megszabadulni a klubtól és olvasgatva a híreket, már nem az a vezető, aki feltétlenül merne a szurkolók közül szurkolni a csapatnak.

Negatív érzéseket bennem a második évad vége keltett, hiszen folyamatosan figyelemmel kísértem a csapat eredményeit az évben, párhuzamosan azzal, ahogyan zajlott a cselekmény, és keserűen konstatáltam, hogy például a Charlton ellen a 95. percben elvesztett playoff-döntőre összesen kb. 25 perc maradt. Egyes pillanatokban pedig nehéz volt elhinni, hogy tényleg azokat a nyilatkozatokat és képeket vágják be, amely a történetben következik.

Mindezek mellett azért több pozitívum volt a sorozatban, mint negatívum. Az angol futballfanatikusoknak nagyon erősen ajánlott, de még akár a foci szerelme nélkül is kellemes kikapcsolódást nyújthat a 14 epizód.

Noha a készítők egyelőre nem tervezik a harmadik évadot, bizonyosan érdekes lenne bemutatni azt, hogyan is élik meg az újabb csalódást a Tyne-folyó partján. A Fekete Macskák ugyanis idén sincsenek még rájátszást érő helyen sem, tíz meccsel a liga vége előtt pedig már majdnem kétszer annyi vereségük van, mint tavaly. Igaz, most valószínűleg vannak komolyabb gondok is Sunderlandben, mint Honeymanék gyengélkedése...