Van ez a vita mostanság. Arról szól – alig hiszem el, de tényleg -, hogy tévedett-e vajon szurkoló és szakíró, mezei blogger és hivatásos futballőrült, amikor néhány évvel ezelőtt, a válogatott padján elkövetett szótárlapokra illő harakirit követően elkönyvelte önmagában, hogy Pintér Attila nem komolyan vehető edző, csupán vásári bohóc.

Nem vicc. Erről most megy, zajlik, dagályosan és önismétlő módon hömpölyög egy ún. vita. Az ún. magyar sportsajtóban.

Oké, meg kell élni valamiből. Oké, el kell valahogyan hitetni, hogy ami a szemünk előtt zajlik, az valóban egy verseny, valóban van valami tétje, valóban komoly sportemberek megfeszített – muhhaha –munkájának eredménye, nem pusztán az állam által helikopterről kiszórt közpénzfelleg harácsának fedősztorija. Legyünk jóhiszeműek, és adjuk meg az újságírónak, ami jár: a témát, és annak szabad megválasztását.

De azért legyen határ.

Ne találjuk ki például azt, hogy Pintér Attila csupán azért, mert az önmagában, régiós összevetésben, valamint európai szinten egyaránt értelmezhetetlen és felfoghatatlanul alacsony színvonalú NB I-ben most éppen letolt egy biztató fél szezont, hirtelen jó edző lett, és ha már így alakult, akkor azonnal mindenki köteles leborulni a lába elé. Vegyük már észre, hogy ez a magyar futball, hahó: eredménytelenségben tobzódó, hullaszagot árasztó sártenger, Mucsa, bunda, tehetségtelenség, belterjesség és önhitt nihill bűzölgő keveréke. Nem sport, na.

Annyira szerencsések vagyunk, hogy hétről, hétre, napról, napra, óráról órára láthatunk igazi futballt is. Bajnokok Ligáját, külföldi topbajnokságokat, válogatott meccseket, világsztárokat, csodálatos tehetségeket. Könyörgöm, hát elhiszi még valaki, hogy ez ugyanaz a sport, mint amit magyar futballnak csúfolnak? Hogyan hiheti bárki, hogy a magyar bajnokságban elért eredményeknek van bármiféle sportértéke? Hány moldáv kupagyőztesnek kell még az arcunkba robbantania a szomorú igazságot? Hány albán és montenegrói negyediknek kell még nyílzáporral kiluggatnia államilag felpumpált kirakatcsapataink léghajóit? Hmm? Mikor vesszük már észre, hogy ez nem az a sportág, nem az a játék, nem az a szint, nem az a világ?

Az önbecsapás a legkeményebb drog. Iszonyú könnyen rá lehet csúszni, főleg, ha közben senki nincs, aki azt mondja: elég.

Évtizedek hosszú sorának kemény, megfeszített munkáját szántuk rá arra, hogy elhitessük magunkkal, a focink igazából létezik, szórakoztató, érdekes, és a benne elért eredményeknek súlya van.

Hja, kérem, súlya a tollpihének is van.

Mi lenne, ha végre bevallanánk, hogy a magyar futball, mint valódi, igazi, komolyan vehető sport, halott? Hogy a válogatotton kívül ebben az országban senkit nem érdekel egyetlen hazai csapat sem? Az eszünk pontosan tudja, hogy a bajnokság szánalmas bohózat, hogy a benne szereplő csapatok értéktelenek, és azt is, hogy az ott munkát vállaló edzők nemzetközi szinten értelmezhetetlenek. Akkor meg?

Akkor meg akár azt is be lehetne látni, hogy a benne elért eredményeknek sincsen semmilyen relevanciájuk. A magyar futball sikeres edzői valójában a közeg járadékvadász naplopói, akik egész biztosan szorgalmasak, kitartóak és keményen melóznak, csak hát nem azt a sportot űzik, amit mi mindannyian szeretünk. Ha véletlenül sikeresek is benne, az sem jelent a világon semmit.

Merthogy a szurkoló még mindig a futballt szereti - de abból nem a magyart.