Vélemény

Kikapni lehet, kamuzni soha

  • mc_deere

A pólósoknál nem csak az eredményjelző nem hazudik soha, de a medence partján állók sem. És épp ez a garancia a további remek eredményekre.

Nem mindegy, hogyan veszít egy csapat. Nagyon nem.

Főleg abban az esetben, ha elvárásokkal néz szembe. Mondjuk egy olimpián, amit korábban zsinórban háromszor megnyert, és részben ennek is köszönhetően egy ország üvöltötte bele a világba, hogy márpedig vízilabdában mi vagyunk a császárok. Hát, most éppen úgy tűnik, hogy nem annyira - zsinórban két olimpián maradtunk le az éremcsatákról -, de hogy leszünk még valamikor, arra éppen az a garancia, ahogyan a kudarcokat kezeli ez a varázslatos közeg.

A magyar férfi vízilabda-válogatott bukása önmagában nem volt felemelő élmény, sőt. Ötméteresekkel vereséget szenvedni ebben a sportban a leginkább lélekölő dolog, úgy meg pláne, ha a csapat amúgy szinte az egész meccsen hátrányban kapar az egyenlítés lehetőségéért. Végül - óriási lelki erőről tanúbizonyságot téve - kiharcoltuk a büntetőlövések lehetőséget, de csak azért, hogy egyáltalán ne éljünk vele. Mondom, borzasztó, és tényleg semmi biztatót nem lehet belelátni ebbe - elvileg.

Gyakorlatilag azonban nagyon is. Pontosabban nem a vereség tényébe - bár, ha szigorúan vesszük, nem is kaptunk ki, csak döntetlent játszottunk, így számszakilag veretlenül estünk ki a tornáról -, hanem abba, ahogyan ez a csapat tagjain lecsapódott. Nem szorosan Szívós Marci könnybe lábadt szemeire, és az amúgy már olimpiai bajnok Kis Gábor kiüresedett mondataira gondolok, hanem arra, amit a szavaikkal üzentek, és amit végül Benedek Tibor szövetségi kapitány gondolatai tettek nagyon egyértelművé.

Jelesül: a hibát mindenki csak és kizárólag önmagában keresi. És ez jó.

"Nem a szerencsén múlott" - szögezte le azonnal a kapitány a meccs után, ami annál inkább hatalmas erény, hogy a riporter maga ajánlotta fel a neki a kibúvót a kérdéseivel. Benedek azonban nem hagyta elterelni a figyelmet a lényegről, nem jött valami iszonyúan süket dumával a kiszámíthatatlan büntetőkről, és arról, hogy itt már mindent a vakvéletlen határoz meg. Fenéket, az ötöspárbaj ugyanúgy a játék része, mint az emberelőnyös játék, és az nyeri a meccset, aki ebben a műfajban jobban teljesít a másiknál. Mi rosszabbak voltunk - annak ellenére is, hogy elméletileg nekünk kellett volna lelkileg a csúcson lennünk, és ezt szintén a kapitány szögezte le -, ezért vesztettünk. Egyenes beszéd, nem?

Mindezt mosolyogva, egyenes háttal, korrekten, a kérdező szemébe nézve. Nincsen sunnyogás, nincsen félelem a számonkéréstől - pedig az tuti lesz, ebben ne legyen kétsége senkinek -, nincsen menekülés a vereség utáni pillantok sokkjára hivatkozva. Pedig ez a csapat tényleg a győzelemért jött, és tényleg sokaknak komoly csalódást okozott. De csak a medencében, és azt is sokkal könnyebb elviselni, ha a parton nem kínos kifogáskeresést lát az ember, hanem feltett kezeket, és bennük az elismerést: igen, elrontottunk, igen, itt és itt hibáztunk, igen, rajtunk múlt.

Kemény Dénes mondta sokszor, hogy vízilabdában az eredményjelző sosem hazudik. Én mégis inkább azt szeretem ebben a sportban, hogy a medence szélén sincsen kamu. Soha.

Tippelj a napi kérdésekre olimpiai tippjátékunkban, és nyerj egy csúcs tabletet!