Euro 2016

Rajtunk múlik a norvég fociforradalom sorsa?

  • gradessaint

Ha elverjük a norvégokat a pótselejtezőn, könnyen elfogyhat a levegő a reformokkal kísérletező Hogmo kapitány körül. Kis helyzetkép a rivális házának tájékáról.

A norvég futballt nagyjából a kilencvenes évek elejéig sehol nem jegyezték, és bár egy-két kellemetlen meglepetést okoztak néha az aktuális tornák selejtezőiben, egy valami biztos volt, az, hogy soha, sehová nem fognak kijutni. Ez változott meg 1993-ban, amikor Egil Olsen szövetségi kapitány vezetésével oda-vissza elverték az angolokat, és megváltották repülőjegyüket az 1994-es világbajnokságra, az Egyesült Államokba.

Négy évvel később, Franciaországban is ott volt a válogatott, sőt, a komplett norvég focitörténelem csúcsa is azon a tornán érkezett el: június 23-án 2-1-re verték a csoportban a címvédő, nem mellesleg később azon a tornán is döntőbe masírozó brazil csapatot. Olsen és a keret szinte összes tagja a mennybe ment, mert a győzelemmel Norvégia továbbjutott a nyolcaddöntőbe - pedig korábban sem Marokkót, sem a skótokat nem tudták legyőzni -, ahol szintén remekül helyt állt, és mindössze 1-0-ra kapott ki az olasz csapattól. 

A korabeli norvég sikerek egyszerű receptre épültek: mivel a játékosok sem különösebben ügyesek, sem kirívóan kreatívak nem voltak, a kapitány a fizikai paramétereikre összpontosított. Magas, erős, fáradhatatlan játékosokat hívott be, akikkel szimpla erőfocit játszatott. Azaz nem teljesen.

Olsen korábban maga is válogatott játékosként edződött a hetvenes években. Ekkoriban (egészen pontosan 1971 és 1974 között) a norvégok szövetségi kaptiánya egy angol edző, bizonyos George Curtis volt. Ő ismertette meg Olsent az Angliában divatos hosszú labdákra épülő játékfilozófiával, és Charles Reep munkásságával, amelynek lényegét nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy

minél kevesebb passzból jutsz el az ellenfél kapuja elé, annál nagyobb esélyed van a gólszerzésre.

Curtis kapitányi munkássága összességében nagy bukás volt Norvégiában, de így is sikerült meghonosítania néhány alapvetést. Olsen tőle tanulta meg a zónavédekezés lényegét, és azt is, miért érdemes minden meccsen négy védővel játszani. Visszavonulása után a későbbi kapitány beiratkozott a norvég Testenevélési Egyetemre, és maga is végzett kutatásokat a témában.

"Rájöttem, hogy a labda konkrét helyzete, és annak elemzése a pályán pontosan olyan fontos, mint a tény, hogy éppen ki birtokolja azt. Ez a felismerés nagyjából összhangban volt Reep azon elveivel, hogy minél közelebb szerzed meg a labdát az ellenfél kapujához, annál nagyobb az esélyed megnyerni a meccseket" - nyilatkozta Olsen később, amikor a Blizzard magazin egyik számában idézte fel első kapitányi időszakát.

A kilencvenes évek elejétől kezdve a norvég csapat Olsen alapelveit követve sok hosszú labdára épülő, gyors, fizikális focit kezdett el játszani. Többek között Angliát, Olaszországot, a hollandokat, Brazíliát és Mexikót is sikerült megverniük, és kétszer is a világranglista második helyéig kapaszkodtak fel. Egymást követő két világbajnokságra is sikerült kijutniuk, ott voltak a 2000-es Eb-n, és bár a riválisoknak sokkal képzettebb játékosaik voltak és többet birtokolták a labdát, Norvégia rendszeresen felül tudott kerekedni rajtuk.

Olsen filozófiájából a sikerek hatására nemzeti hitvallás lett, rövid idő alatt az ország összes csapata magáévá tette a sikerreceptet, ezt játszották a klubok és a korosztályos válogatottak is. Amikor az 1998-as vb után Olsen távozott a nemzeti csapat kispadjáról, egyértelmű volt, hogy asszisztense, Nils Johan Semb veszi majd át a helyét, aki szintén teljes híve volt a filozófiának. Később Olsen két vb-keretének összes játékosából a norvég futball meghatározó alakja lett, sokan közülük most is edzőként, klubvezetőként, vagy televíziós szakértőként dolgoznak, azaz

folyamatos és komoly befolyásuk van Norvégia futballjára.

Az idő azonban telt, a norvégok eleinte meglepetésszerű játéka pedig egyre kevésbé jelentett leküzdhetetlen akadályt az ellenfeleknek. Míg korábban szinte csak és kizárólag az olaszok tudták, hogy mit kezdjenek egy foggal-körömmel, de nagyon szervezetten védekező, az alattomosság határáig fizikálisan játszó ellenféllel szemben, addig a kétezres évek elejére a játék tempójának felgyorsulásával ez többé egyetlen igazán jó csapatnak sem jelentett problémát. A norvégok klasszikus centerjátékra alapozott ívelgetése idejétmúlttá, kiszámíthatóvá vált, de mivel az a korábbi sikerek megfellebbezhetetlen szimbolúmának számított, szinte lehetetlen volt vele gyorsan szakítani. Arról nem is beszélve, hogy Olsen regnálása alatt az utánpótlás-képzési szisztémába is beépültek az alapelvei.

"Elaludtunk, és évekig mély álomban is maradtunk, beleburkolózva a saját elégedettségünk paplanjába" - írta a helyzetről nemrég az Aftenpost című lapban Lars Tjaernas, aki korábban Egil Olsen segítőjeként dolgozott a Premier League-ben szereplő Wimbledon csapatánál. "Annyira meg voltunk elégedve önmagunkkal, hogy csak ültünk, és vártuk, hogy majd a másik 200 FIFA-tagállam mindegyike idejön hozzánk, és elkezd bennünket másolni, tőlünk tanulni. Elvesztegettünk jó pár évet, egy egész generációt, ezekkel a gondolatokkal."

Norvégiában éveken keresztül alig neveltek ki kreatív, ügyes támadójátékosokat, így amikor 2003-ban a reformok pártján álló Age Hareide - a Manchester City korábbi játékosa - lett a kapitány, cseppet sem volt könnyű dolga. Nem is sikerült kijuttatnia a csapatot nagy tornára (bár bennünket kétszer is emberesen megalázott), ez pedig végül a bukását okozta. A szövetség azonban még ekkor is a régi dicsőséget hozó elvek visszaállításában bízott, így ismét Olsent nevezte ki a nemzeti csapat edzőjének.

Az eredmény totális bukás lett, a norvégok sem a 2012-es Eb-re, sem a tavalyi vb-re nem tudták magukat kvalifikálni, Szlovénia és Izland mögött végeztek a selejtezőcsoportjukban, a 2013-as naptári évben pedig 13 meccsükből mindössze hármat tudtak megnyerni. A világranglistán egészen a havanadik helyig csúsztak vissza (ennél lejjebb addig soha nem álltak), és félő volt, hogy a múlt dicsőségének hajszolása közben az európai mezőny végére esnek vissza. Ekkor azonban a szövetség is belátta, hogy változtatásra van szükség.

Az új idők új embere Per-Mathias Hogmo lett, aki szép lassan új filozófia megvalósításába kezdett. "Úgy akarok védekezni, mint az Atlético Madrid. Szigorú 4-4-2, rengeteg mozgással, a csapatrészek közötti maximélis kohézióval. Ez sokat követel a játékosoktól, de ez az, amit meg akarunk valósítani" - nyilatkozta 2014 januárjában.

Bekerült a csapatba a szupertehetség Ödegaard, a kreatív, villámgyors és nagyon ügyes szlső, Mats-Möller Daehli, és bár a csapat borzasztóan kezdett az új kapitánnyal (mindössze egy győzelem az első tíz meccsen), lassacskán összeállt a kirakós. A Hogmo által megkövetelt proaktív, látványos, kezdeményező, a meccs uralására törekvő stílus megvalósításától még ugyan messze vannak - volt is problémájuk például a foggal körömmel védekező Azerbajdzsán ellen a selejtezőkben -, de a közvélemény kezd megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy most egy másik irányba halad a csapat, mint anno, a kilencvenes évek nagy sikereinek idején.

Hogmo a selejtezőkön hozta a minimáls célkitűzést, az első igazi teszt - akárcsak a magyar padon Bernd Storck számára - a pótselejtező lesz számára. Norvégiában nagyjából mindenki egyetért azzal, hogy a lehető legideálisabb ellenfelet kapták a sorsoláson, és hogy a kísérleti projekt nagyon fontos állomása lesz a most következő páros meccs: ha sikerül továbbjutni, az a kapitány minden elképzelését igazolhatja, de ha nem, azzal az egész projekt veszélybe kerülhet.

[2127947] 2015-11-12 20:45:00 Norvégia - Magyarországx;

(via Guardian, Blizzard, és Lars Sivertsen egyéb írásai)