Reggel kilenc óra, szürcsölöm a teám, és meredten bámulom a laptop képernyőjét. Írni kellene. Humorosat, szellemeset, okosat. De nem tudok.

Tíz órája már, hogy lefújták a magyarok Feröer-szigetek elleni Eb-selejtezőjét, és én még mindig nem tudom, mi a fene történt a pályán. Jó, az megvan, hogy Bernd Storck lagymatag kezdője - Bódi Ádám, tényleg, komolyan? - lapos fingként szédeleg az első negyedórában, arra is emlékszem, hogy Tőzsér lecserélését követelve üvöltözöm a tévével, és valami halvány foszlány a félidei kettős cseréről és Böde zseniális bombagóljáról is itt van a szemem előtt. De nem áll össze, erőlködve, koncentrálva, sokadszor nekifutva sem. Bennem van a hiba, biztosan.

Negyed tíz. Felötlik bennem a gondolat, hogy ránézek a Trollfocira - jajj, ne, leírtam a nevét -, de elvetem. Két perc múlva már majdnem meggyőzöm magam, de erős maradok. Nem, nem ülök fel az ostobasággal leöntött demagógiának. FourFourTwo, napindító főszerkesztői jegyzet? Kizárva, nem őrültem meg. Hát akkor? Mit olvassak? Ki segít rajtam?

Senki.

Ebben az országban, ha a futball értékelésére kerül a sor, senkire nem számíthatunk. Javaslom hát, higgyünk inkább a szemünknek.

***

Ha visszagondolok erre a selejtezőre, az első dolog, ami eszembe jut - azon túl, hogy végső soron Pintér Attila kinevezése hozta el az áttörést, muhaha -, az orosz rulett. Mintha minden a vak szerencsén múlott volna, miközben mi magunk csak hánykódtunk a tengeren, és abban bíztunk, egy kósza hullám majd épp a mi utunkba sodorja azt a farönköt, amibe bele lehet kapaszkodni. Sodródtunk ide, sodródtunk oda, de a tengerek áramlásával nem sok mindent tudtunk kezdeni, azon kívül, hogy legalább nem kezdtünk el eszeveszetten kapálózni. Nem sok, de ez is valami - és bár tudom, hogy egy hasonlat halála a magyarázat, de itt és most be kell szúrnom, hogy nyilván Dárdai Pálra, valamint az általa brutálisan összerakott védekezésre gondolok.

És ha már Dárdai, nem lehet kikerülni a megjegyzést: vele valószínűleg teljesen máshogyan alakul ez a mérkőzés. Lehet, hogy nincsen Böde, de van mondjuk, mittudomén, kiérlelt és előre eltervezett csapatjáték; lehet, hogy nincs két rúgott gól, de van stabil védekezés, és ebből következően nincs bekapott gól. Lehet, lehet, lehet. Mint ahogy mindennek az ellenkezője is, de most végső soron nem is ez a lényeg - pontosabban én nem erről akarok írni.

Hanem Bödéről.

Akit korábban amúgy sokszor, sok helyen kritizáltam, és ma is tartom, olyan korlátai vannak, amelyek megakadályozzák abban, hogy nemzetközi szinten komolyan vehető csatár legyen belőle. De. Ami jár, azt meg kell adni: ha azok, akiknek a képességei meghaladják az övét, és nála sokkal többre hivatottak, mondjuk fele annyira tudnák józanul, éretten értékelni önmagukat és a környezetüket, akkor fel sem merülhetne, hogy Dani kezdjen mondjuk Románia ellen. Oké, ez most egy kicsit bonyolultra sikerült, de kibontom: Böde a maga egyszerűségével a legprofibb magyar játékosok közé tartozik, ez pedig a magabiztosságával megfejelve olyan kincs, amihez fogható másik jelenleg nincs a tarsolyunkban.

Főleg, hogy Dárdai lecserélése óta érezhetően visszaesett a csapatmorál, a szervezettség a hit és az önbizalom szintje is. Csütörtök este konkrétan semennyit nem védekezett a csapat, a védők az Egervári-korszakot idéző fejetlenségre emlékeztető módon szaladgáltak össze-vissza, és ebben akkor sem jött változás, amikor nagy nehezen megszereztük a vezetést. Bár a sajtó nyilván zengeni fogja - és ahogy hallom, már zengi is -, hogy a bedobott csatárok száma miatt lett jobb a játékunk, a valóság mást mutat: a felpörgetett tempó hozta ki a feröeriek hiányosságait, és adott esélyt nekünk a meccs elején elkövetett hibák kijavítására.

És hogy mi következik ebből a jövőben? Ha engem kérdeztek, szerintem például jóval könnyebb lesz bekerülni a válogatottba NB I-es játékosként. Ezzel én a magam részéről továbbra sem értek egyet, pláne, hogy ha jó közelről megnézzük, akkor rájövünk, hogy igazából Bödét is egy külföldi edzőnek, Ricardo Moniznak köszönhetjük.

A holland alatt kezdett kilencest játszani, és alatta lépett szintet is: nagyjából azóta csinál olyan zseniális cseleket és lövéseket, mint amilyet a feröeriek elleni második gólja előtt is bemutatott. Doll alatt aztán az összjátékban is javult, a fejjátéka pedig egészen kivételes szintre - itthoni mércével, persze - fejlődött, úgyhogy nyugodtan fogadjuk el, ha nincs két kivételes külföldi edző, akkor a ma már fogalomként tisztelt és szeretett Böde nem is létezne.

Hogy ennek semmi jelentősége? Lehetséges. De le akartam írni, mielőtt mindent ellep a pátoszos ünneplés, az újabb verdikt, miszerint "elindult valami" a magyar futballban. De vajon mi? Segítek, semmi. Dárdai időszakát zárójelbe téve, ugyanott vagyunk, ahol három éve, azzal a jelentéktelen(?) különbséggel fűszerezve, hogy gyengébb csapatok ellen küzdünk ugyanazért a harmadik helyért, amiért korábban is. 

Hogy ez most többet ér? Ja, kérem, a gratuláció Monsieur Platininek jár.