Pár napja nagy lelkesedéssel úgy harangoztam be a Copa Américát, mint az idei nyár legkafább tornáját. Lement az első pár meccs, és bár az első kör az ilyen versenyeken mindig kicsit csalódás, nekem kifejezetten tetszett, amit láttam.

A chileieket az első meccsek előtt titkos esélyeseknek neveztem, de azt is írtam, hogy a hazai pálya és a felfokozott várakozások - amik elsősorban abból fakadnak, hogy korábban még soha nem sikerült megnyerniük a Copát - könnyen visszaüthetnek. Erre utaló jelek a nyitómeccsükön is voltak, a masszív ecuadoriak helyenként borzasztóan megnehezítették a dolgukat, de végül, ahogy mondani szokás, kijött a tudásbeli különbség. Alexis Sanchez ott folytatta, ahol a klubszezonban abbahagyta, zseniálisan játszott, és Vidal is hozta magát az olyan alacsonyabb kategóriás ismert nevek mellett, mint Isla, vagy épp Medel. 

A kapitány Sampaoli focija továbbra is szexi, szerintem bárki ellen eséllyel indulnak, taktikailag messze a chilei a torna legizgalmasabb csapata. Már tavaly is nagyon közel voltak ahhoz, hogy megverjék a brazilokat a vb-n, idén ráadásul ők vannak otthon, ha összetalálkozik a két csapat, simán el lehet játszani majd a gondolattal, hogy nem a Selecao az esélyes. A brazilok egyébként még nem játszottak meccset az idei tornán, Dunga csapata vasárnap, Peru ellen kezdi meg a szereplését a Copán.

Az argentinok szombat éjjel Paraguay ellen lendültek neki a sorozatnak, és bár az első félidőben jól játszva 2-0-ás vezetést szereztek, végül meg kellett elégedniük egy döntetlennel. Ha engem kérdeztek, ebben azért benne volt egy jó adag lenézés is - mármint, hogy Messiék a biztos előny tudatában nagyon hátradőltek -, de a kapitány Tata Martino is vakra repült a nagyon offenzív felállással. Az argentinok előnyben sem álltak vissza, meg sem próbálták ölni az időt, a teljes meccs valószínűtlenül nyílt és dél-amerikai mércével mérve kifejezetten rohanós volt, nem is nagyon értettem, hogy mi történik. Azt meg még kevésbé, amikor a paraguayiak szinte a semmiből találtak egy gólt.

Azt nem árt tudni, hogy ez a paraguayi csapat már messze nem az, amelyik a 2010-es vb-n kis híján kicsapta a negyeddöntőben a későbbi győztes spanyolokat. Gyakorlatilag teljesen eltűntek az utóbbi években, a 2011-es Copán még döntőztek, de aztán a legutóbbi vb-re már a kvalifikáció sem sikerült, és ezen a tornán sincsenek vérmes reményeik. Ellenük sikerült ikszre buknia a meccset az argentinoknak, akik úgy tűnik, ezen a Copán teljesítik be a tavalyi vb-ra várt jóslatot, miszerint hiába a kiváló támadók, ha hátrafelé kevés az igazán minőségi védőjük - ez azért mondjuk messze nem igaz, Otamendi és Rojo is szintet lépett tavaly -, akkor nem lesznek több egy szimpatikus orrnehéz csapatnál. Mondjuk a verdikttel azért még várnék, de az első meccsük alapján nem estem tőlük hanyatt.

A Suárez nélkül támadó Uruguay szintén szombaton, a vendég jamaicaiak ellen kezdte meg a tornát. Nyertek, de meggyőzőek nem voltak, a meccs alapján legalábbis semmiképpen nem mondanám őket esélyesnek. Valószínűleg nem is azok, Cavani azért egyedül kevés, főleg, hogy valószínűleg nem a komolyabb meccseken fogja elkezdeni a ziccerek maradéktalan berugdosását. Az uruk középpályája viszont kifejezetten vékony, a kreatív embereket meg amúgy is nagyítóval kell keresni az egész keretben. Annak viszont örültem, hogy itt van Arévalo Rios, ő az egyik kedvenc dél-amerikai védekező középpályásom: igazi emberevő bozótharcos, akivel nem csak egy szűk sikátorban nem találkoznék, hanem úgy általában a világon sehol.

A hangulat a korábbi Copákhoz hasonlóan kiváló, még a Mexikó-Bolívia meccsen is értelmezhető létszámú nézősereg gyűlt össze, ráadásul Dél-Amerikában - hála a jó istennek - még mindig nem a műanyag tapsgépek összecsapkodása jelenti a szurkolást. Képzelem, mi lesz, ha mondjuk Chile döntőbe jut.