Úgy alakultak az eredmények a hétvégén, hogy az a kevéske maradék izgalom is eltűnni látszik az angol bajnokságból, ami eddig megvolt benne. A Chelsea simán bajnok lesz, mert Wenger továbbra is teljesen tehetetlen Mourinho ellen, az MU Carrick nélkül aligha ér oda a második helyre, a City meg legalább annyira összeszedte magát, hogy ne kerüljön veszélybe a BL-indulása, szóval ezen a fronton sem nagyon van már izgulnivaló.
Még szerencse, hogy a hétvégén adták át a szokásos PFA-díjakat, így nem kellett kizárólag a kiesés elleni harcra koncentrálnom, és nem fulladt teljes unalomba a forduló.
Abban ugye közöttünk sem volt vita – nem, hát, mert megszületett ez az írás -, hogy az év legjobb játékosa Eden Hazard. A belga meg is kapta a maga díját, ami azt jelenti, hogy zsinórban negyedszer lett kategóriája legjobbja egy szezonban: 2011-ben és 2012-ben a Lille futballistájaként lett az Év Játékosa Franciaországban, tavaly a legjobb fiatalnak járó serleget vitte haza a Premier League-ben, idén pedig az abszolút csúcsra is felért, Angliában is ő lett az évad legjobbja.
A játékosok szakszervezete az Év Csapatát is összerakta - De Gea, Ivanovics, Cahill, Terry, Bertrand, Matics, Coutinho, Alexis, Hazard, Costa, Kane -, de engem nem ez hozott lázba, hanem a szezon legjobb fiataljának díja. Itt sem az az igazán érdekes, hogy Harry Kane-t emelték piedesztálra – aki egy kicsit is otthon van az angol fociban, annak nyilvánvaló volt, hogy a gólkirályjelölt angol lesz a győztes -, inkább azon morfondíroztam el kicsit, mi lett azokból, akik korábban megkapták ezt az elismerést.
1993-ben egy bizonyos Ryan Giggsszel indult a sor, róla talán nem kell külön regélni. Az őt követő Andy Cole sem vallott szégyent – BL, bajnokság, FA-kupa, minden megvan a vitrinben -, de hiába tartotta magát következetesen a világ legjobb csatárának, sosem volt az. A válogatottban meg aztán pláne nem váltotta meg a világot, igaz, ott sosem játszhatott mellette Dwight Yorke, akivel egyedüliként értett igazán szót csatártársai közül.
Cole-t egy tulajdonképpeni sorstárs, Robbie Fowler követte – a liverpooli legenda kétszer egymás után nyerte meg a díjat -, aki szintén ígéretesen indult, de aztán negyedakkora karriert sem futott be, mint amekkorát jósoltak neki. Oké, ebben nagy szerepe volt annak a bizonyos térdsérülésnek is, ami miatt végül nem mehetett el a ’98-as vb-re (ki tudja, ismernénk-e akkor ma Michael Owent), de ezen felül is arra hajlok, hogy inkább egy tisztességes, tipikusan angol stílusú kilences volt, semmint instant klasszis. Az is lehet, hogy csak rosszkor született, a bohém csibészség - és az élet, khm, közmondásos szeretete – a hetvenes-nyolcvanas években még jobban belefért egy sztárfocista imidzsébe, mint a droidokat alkotó kilencvenesekben. A legendás szipuzós gólöröme ettől még örök klasszikus, és pont nem érdekel, hogy utána jól eltiltották a rigorózus angolok.
A liverpooli után egy manchesteri legenda következett – ez a státusz mondjuk jól mutatja, hogy olyan nagyon azért nem lőttek mellé az ítészek -, David Beckham. Ő 1997-ben kapta meg a díjat, még tejfelesszájú (de már bajnok) ifjoncként, a Wimbledonnak varázsolt félpályás csodagólon túl, de az argentinok elleni vb-kiállításon még innen. Ha jól rémlik, akkoriban még a 10-es volt az ő száma a Unitedben – egy bizonyos Cantona sajátította ki a 7-est -, de a SpiceBoy-imidzs egyes jelei már kezdtek kiütközni, Victoria például egészen biztosan a zsákban volt. Becks amúgy később az egyik kedvencem lett, kevés nála alázatosabb és szorgalmasabb gigasztár túrta fel a világ futballpályáit.
1998 Michael Owen éve volt – megint egy liverpooli, mondjuk abból a csapatból nem volt nehéz, ha értelmesebb védelmük van, még az is lehet, hogy nyernek valami komolyat -, akire nehéz lenne rásütni, hogy nem futotta be a pályáját, mert hát mégiscsak ő az utolsó angol Aranylabdás. A Realba igazolásával azonban valami megtört, a sérülések az egykor legendás robbanékonyságát is eltüntették, ő meg a Newcastle-ben eltöltött időszaka után már csak a United és a Stoke padjáig vitte. Kár.
Az egy évvel későbbi győztes Nicolas Anelkát szintén keveseknek kell bemutatni, parádés kis játékosnak nézett ki a maga idejében, de ő is elcsábult a Real hívó szavát hallva, hogy aztán ugyanezt később kétévente megtegye más klubokkal is. A 2000-ben győztes Harry Kewellt a sok sérülés nyírta ki – pedig milyen kafa kis játékos volt abban a kiváló Leedsben -, Steven Gerrard viszont annál inkább befutott. Az idén távozó Stevie G-ről annak idején mindent leírtam, ami eszembe jutott (kaptam is érte hideget-meleget, na jó, inkább az előbbit), sokat most sem tudnék hozzátenni, de a megítélését illetően árulkodó, hogy a sokat citált Gerrard-Lampard-Scholes hármasból egyedül ő gyűjtötte be ezt az elismerést.
A következő évek győztesei – sorban Bellamy, Jenas és Scott Parker – mind befürödtek, de ez nem jelenti azt, hogy fiatal korukban ne lettek volna nagyon komoly ígéretek. Jenasban például határozottan sokkal több volt, őt is hülye sérülések, meg persze az örökös lúzer Spursbe igazolása fosztotta meg attól, hogy bitang jó kis játékos legyen.
Utánuk már a mostani nagyok szárnypróbálgatásai jöttek, úgyhogy a mellényúlás is kevesebb. Előbb Rooney kétszer, majd Cristiano Ronaldo, aztán Fabregas nyerte meg a díjat – egyikükkel sem nagyon lehet vitatkozni, sőt -, de aztán 2009-től szinte csak mellényúlások érkeztek. Oké, a következő győztes Ashley Young akkoriban még tényleg ígéretes szélsőnek tűnt, de azóta bebizonyosodott, hogy a maximum a jó közepes szintet üti meg, ha ugyan, de Milnerről még ez is csak hébe-hóba volt elmondható az utóbbi pár évben. Ami egyébként persze igazságtalan, mert alig játszik, és kifejezetten alulértékelt játékosnak gondolom, de mégiscsak tény.
A 2011-ben díjazott Jack Wilshere-ből sem lett az angol foci megmentője, pedig próbálták belelátni sokan, sokszor. Egyrészt állandóan sérült, másrészt az alázat sem épp erős oldala, komoly dohányos, szóval összességében rendesen túlértékelt arcnak gondolom. És az is egyre nyilvánvalóbb már, hogy nem lesz belőle klasszis középpályás.
A mélypont egy évvel később, Kyle Walker győzelmével jött el – nem tudom, figyelitek-e, de a mellényúlások mindegyike angol -, aki kifejezetten gyenge szélső hátvéd, se nem gyors, se nem ügyes, a játékot meg egyenesen baromi rosszul olvassa. Hogy mást ne mondjunk, nem tudott kiszorítani a válogatottból egy szintén eléggé korlátolt képességekkel bíró, Glen Johnson nevű arcot, szóval tényleg kár rá szót vesztegetni.
Az utóbbi két évben aztán elkopott az angol vonal, Bale és Hazard győzelmével sem nagyon lehetett vitatkozni, és pláne nem lehet, ha hozzátesszük, hogy azóta milyen teljesítményeket villantottak. Első ránézésre az idei győztes Kane is ez a kategória, a 2015-ös naptári évben csak ketten lőttek több gólt nála Európában – az egyik Messi, nyilván -, de akkor is ott a feszítő kétely, hogy képes lesz-e ezt a formát hosszú távon fenntartani.
Szerintetek?