Valószínűleg mindenki hallott már az úgynevezett rombusz, avagy gyémánt alakzatról a ha máshonnan nem is, a különböző számítógépes játékokból biztosan. Ez az a bizonyos felállás, mikor a hátsó négyes és a két csatár között négy középső középpályás rombusz alakzatban helyezkedik el, teljes egészében fennhatóságuk alatt tartva a pálya közepét. Napjainkban, a 4-2-3-1 uralkodása közepette nem a legéletképesebb formáció. Tizenegy világklasszissal esetleg lehetne vele dominanciát kiépíteni, de a jelenlegi állapotok közepette ez egy csapatnál sem kivitelezhető, főleg, hogy napjaink legfelkapottabb posztjának, a tükörszélsőnek csak nagy jó indulattal jutna benne hely. Tíz évvel ezelőtt viszont soha nem látott magasságokban volt a felállás népszerűsége, a zászlóshajó Ancelotti Milanja volt, egészen addig, míg a Liverpool le nem győzte őket az emlékezetes, isztambuli BL döntőben.
A formáció megjelenése*
Bár az ezredforduló környékén sokak forradalminak és újnak gondolták, a rombusz valójában nem egy huszonegyedik századi találmány. Már az ötvenes években felbukkant Brazíliában, igaz, akkor a kor uralkodó viszonyai közepette ennek kevesen tulajdonítottak igazán nagy jelentőséget.
Akkoriban a brazil focit a Fluminense és a Flamengo uralta, a két csapat pedig egymástól függetlenül, de nagyjából egyidőben kezdett zsonglőrködni a négy középső emberrel. A kiindulási pont persze a megkérdőjlezhetetlen WM volt, de a szambafutball már ekkor bőven igényelte a változtatásokat, amiket olyan kiváló edzők okoskodtak ki, mint Gutman Béla, vagy a szintén magyar származású Kürschner Izidor. Ők voltak azok, akik eljutottak a brazil futball első igazi taktikai újításához, a diagonálhoz (hogy hogyan, arról ebben a cikkben írtunk részletesebben), ami tulajdonképpen nem volt más, mint egy gigantikus paralelogramma, a pálya közepén.
A Flamengo akkori trénere, Flavió Costa a jobboldali fedezetet és jobbösszekötőt is hátrébb vonta, ami akkoriban szinte megoldhatatlan feladat elé állította az ellenfeleket. Az így kialakuló lépcsőzetes szerkezetű középpálya másik, ellentétes oldalra hangolt formája jelent meg a Fluminensénél, ahol a balösszekötő helyett a jobboldali támadó lett a középpálya csúcsa, azaz a ponta da lanca, vagyis a dárda hegye.
Később a világ más pontjain is felütötte a fejét a gondolat, hogy rombuszhoz hasonló alakban rendezzék a középpályásokat. Hogy mást ne mondjunk, ilyen alakzatban (kvázi 4-3-1-2) játszott a '66-ban világbajnok angol válogatott, vagy Viktor Maszlov legendás Dinamója, az, amelyikhez a letámadást és a 4-4-2 tökéletesítését kötjük.
Ezt követően sokáig talonba került a formáció, az európai focit előbb az Inter catenacciója, aztán Ajax totális futballja hajtotta igába, hogy a nyolcvanas évekre megérkezzen az angolos 4-4-2 és a pass and move. Egészen a 2000-es évek elejéig kellett várnunk rá, hogy újra előkerüljenek a rombuszok a futballpályán.
A Milan második uralkodása
2001-ben esett meg, hogy az Inter (talán túl könnyelműen) lemondott Andrea Pirlóról, aki így a városi riválisnál kötött ki. Az első hónapok szenvedései után Ancelotti – egyesek szerint a játékos unszolására - kitalálta, hol lenne az ideális pozíciója az új szerzeménynek: a védelem előtt, mélységi irányítóként (regista) kezdte alkalmazni. Az egyébként nem kifejezetten erőszakos és gyors Pirlo kivirágzott az új posztján, főleg, mivel Seedorf, Gattuso, és Rui Costa személyében tökéletes társakat kapott maga mellé.
Innentől kezdve a Milan Ancelotti keze alatt Európa egyik legjobb csapatává nőtte ki magát, és bár nem épített ki olyan mértékű dominanciát, mint egy évtizeddel korábban Arrigo Sacchi csapata, a kontinensen komoly igazodási pont volt a piros fekete alakulat. Bajnokságot nyerni nem volt a legalkalmasabb a formáció (Ancelotti regnálása alatt mindössze egyszer szerzett bajnoki címet, 2004-ben), de nemzetközi kupamérkőzésen nem volt olyan alkalom, hogy ne a Milan számított volna a mindenkori esélyesnek. 2003-ban BL-t nyert a csapat, rá egy évre negyeddöntőzött, hogy 2005-ben újra a finálé toronymagas esélyeseként lépjen pályára - erről kicsit később.
Tény és való, kellett ehhez egy megbízhatóan védő Dida, olyan védők, mint Nesta, Maldini, Costacurta, vagy Cafú, és persze a nagyszerű Sevcsenko, vagy Pippo Inzaghi. Ettől függetlenül ennek a Milannak a rombusz volt a titka, a formáció, melynek segítségével egész Európát ki tudta passzolni a csapat, éveken át.
A rombusz lényege ugyanis ebben rejlik. Azáltal, hogy négy középső középpályást jelölünk a kezdőbe, a védelem és a csatársor közé, bár feladjuk a széleket, de komoly dominanciára tehetünk szert a pálya közepén. Mivel akkortájt a 4-4-2 számított divatosnak klasszikus vonalszélsőkkel, ebből adódóan két belső középpályással. Négy kétszer annyi, mint kettő, így legalább az egyik szélsőnek/csatárnak/védőnek be kell segíteni a pálya közepére, így azok poszton kívül kerülnek, így bukik adott csapat taktikája, ráadásul még mindig van szabad ember, akit meg lehet játszani a labdával.
A taktikát tekintve két kulcsembert muszáj megemlíteni. Az egyik a már megénekelt Andrea Pirlo, a másik pedig a jobbhátvéd, Cafú. Az olasz akkortájt még nem volt akkora zseni, mint napjainkban, de már a kétezres évek elején is a világ egyik legintelligensebb játékmestere volt, nem gyenge rugótechnikával. Ancelotti a rombusszal elérte azt, hogy Pirlo minél több időt tölthessen a labdával, távol az ellenfél védekező középpályásaitól, így pedig meghozhassa a csapat számára lehető legjobb döntéseket.
Az ellen, hogy ne legyen túl centrális a csapat játéka, a zseniális Cafú tette a legtöbbet (de sokan emlékszünk még Serginhóra is a túloldalon). A brazil szerepköre leginkább egy mai szárnyvédőjéhez hasonlított, kvázi alapvonaltól alapvonalig, nagyon magas szinten bejátszotta a jobboldalt.
Ancelotti hattyúdala
A lehető legszemléletesebben a Liverpool elleni BL döntő jeleníti meg a formáció minden előnyét, és hátrányát, mivel az első félidőben hengereltek az olaszok, a másodikban már nem bírták a tempót, így végül a Pool-é lett a trófea, egy korszak pedig lezárult a mágnestáblák történetében.
A Pool egy 4-4-1-1-gyel próbálkozott, a két szélen a vonalat taposó Riisevel és a befelé játszó Luis Garciaval, míg Kewell nagyon hálás feladatot kapott, Pirlot kellett (volna) őriznie. Hogy mire ment volna ebben a formában a Liverpool egálnál nagy kérdés, mivel Maldini már az első percben vezetéshez juttatta az olaszokat, Gerrardéknak ezáltal nem osztottak lapot az első félidőben.
A Milan belső négyese alig 20 méterre helyezkedik el egymástól, a Pool szélsői és támadói befelé vágtáznak, hogy szűkíteni tudják a területet, mindeközben a két szélen Cafu és Maldini senkitől sem zavartatva kérheti a labdát. A pálya közepén Gerrard és Alonso 2 v 4-et védekezik, nem sok eséllyel.
Labdavesztés után a Milannak nincs szüksége kemény sprintekre, hogy visszaszerezzék a játékszert, mivel a csapatrészek annyira közel helyezkednek el egymáshoz, hogy kevés mozgással le tudják biztosítani egymást a játékosok. Egy labdaszerzés után Cafu előtt újra kirajzolódik a rombusz, az angolok áttolódnak a brazil oldalára, így Maldini megint teljesen üres a túloldalon. A labda közvetlen környezetében 5v3-ban a Milan.
Ennél a jelenetnél az figyelhető meg, hogy hiába próbál átcsoportosítani a Liverpool a pálya közepére, Pirlo megint teljesen üresen kérheti a labdát Maldinitől. Ez persze a Pool védekezésének óriási hibája is, a Kewell helyét átvevő Luis Garcia messze le van maradva Pirloról. Bár nincs berajzolva, a rombusz itt is remekül látszik a Milan középpályáján.
Negyvenöt perc elteltével tehát a Milan 3:0-ra vezet, a mérkőzést magabiztosan dominálja, a Liverpool játékosok folyamatosan félúton vannak a labda megszerzését illetően, támadásban pedig nagy ritkán jutnak el addig, hogy kidolgozott helyzetből veszélyeztessék Dida kapuját.
Aztán a szünetben Benítez minden mindegy alapon lekapta Finnant és behozta a pálya közepére Hammant, így a védelem egyet tolódott jobboldalra, a baloldal bejátszása így Riise reszortja lett. Ezek után nagyot fordult a meccs.
Akár csúnya verésbe is belefuthattak volna az angolok, a spanyol tréner 3 v 2-ben hagyta védekezni nem túl sebes védelmét a villámgyors és életveszélyes Sevcsenko-Crespo duóval szemben, emellett olyan szintű stabilitást nyert a középpályán a Pool, amivel röpke hat perc alatt ledolgozta háromgólos hátrányát.
Hamman behozatalával Alonso és Gerrard társat kapott a pálya közepén, így Stevie G nyugodt szívvel feljebb tolódhatott a támadóharmadig. Innen aztán gyorsan beérhetett a tizenhatoson belülre gólt fejelni. A második liverpooli gól szerzője, Vladimir Smicer szélsőként szerepel a taktikai ábrán, gólját mégis egy középről eleresztett átlövés után szerezte. A cseh sokat mozgott befelé, így kompenzálva a Milan középpályás fölényét. Ha ehhez hozzávesszük még, hogy Luis Garcia sokkal nagyobb hatékonysággal védekezett a csatár mögött, mint az első félidőben Harry Kewell, már-már angol dominanciáról beszélhetünk. A Milan pedig ezt nem bírta el. Pirlo sosem tudott védekezni, Kaká és Seedorf pedig hiába nagy munkabírásúak, sosem volt erősségük a becsúszó szerelés, így minden szegény Rino Gattuso nyakába szakadt.
Az angolok a sokkból eszmélve magukhoz ragadták a kezdeményezést. A pálya közepén hasonlóan helyezkednek el, mint az olaszok, ráadásul a labdás embert a rombuszból kilépő Gattuso kénytelen megtámadni, a mélységből beinduló Luis Garciával pedig Pirlónak kellene tartania a lépést.
Az első Liverpool gól előtti pillanat. A belső védők felveszik a Pool két támadóját, Cafu kilép a labdás emberre, de egyik középpályásnak sem jut eszébe menni a teljesen üresen érkező Gerrardal, aki így zavartalanul csúsztathat a kapuba.
Itt pedig a már említett Smicer gól. A Milan rombusza megint nincs az események közelében. S bár több a Milan játékos a képen, mind Smicernek, mind a jobbszélre kihúzódó Gerrardnak (akit érthetetlen módon ismét sikerült üresen hagyni) rengeteg területe és ideje van a döntés meghozatalára. Vladimir Smicer itt lövésre szánta el magát és jól döntött.
A Liverpool aztán egy jogos tizenegyes utáni kipattanóból egálra hozta a meccset, s hatalmas lélektani fölényben játszva, iszonyatosat bekkelve, büntetők után elhódította a BL serleget. Elgondolkodtató, hogy amint enyhült a Milan középpályás fölénye, sorra hibára tudták kényszeríteni az olaszokat, akik nem is bírták állni a rohamokat.
Nem sokkal később távozott Sevcsenko és Crespo is, Ancelotti pedig nagy bölcsen belátta, hogy váltania kell. Pirlo pozícióját megtartotta, de Gattuso mellé beépítette Amborsinit, a karmesteri pálca pedig végérvényesen Kaká kezébe került. Ezzel a finomhangolással két évvel később elégtételt tudott venni az angolokon a csúcson már túl lévő keret, de a Milan azóta sem volt ilyen magasságok közelében semmilyen tekintetben.
Működne ma?
Nem elképzelhetetlen, hogy életképes lenne ma is a formáció. Emberanyagát tekintve a Bayern, a Barcelona, vagy a Real Madrid képes lenne arra, hogy sikerre vigye az alakzatot, ugyanis ezeknél a csapatoknál hemzsegnek a jobbnál jobb középső középpályások, Louis van Gaal szintén tett már vele próbát Manchesterben, nem túl sok sikerrel. Más kérdés, hogy a stílusból adódóan a Madrid egészen biztosan nem vinné sikerre, már csak azért sem, mert Cristiano Ronaldo és Gareth Bale is poszton kívül találná magát. Ahogy ez történne Robbennel, vagy akár Neymarral is.
További nagy hátrány a széleken való kiszolgáltatottság. Tekintve, hogy mekkora szerepe van a mai futballban a széljátéknak, már így látatlanban halálra van ítélve. Egy Ribery-Alaba duó darabokra cincálná egy rombusszal felálló csapat védekezését.
Olaszországban nincs nagy hagyománya a szélsőjátéknak- talán ezért is tudta így tökélyre fejleszteni a formulát Ancelotti. Az élcsapatok most próbálják meg felvenni a versenyt ilyen téren a kontinenssel, kivéve a Juventust. Allegri próbálgatja is bőszen a felállást, főleg, hogy a lehető legjobb regista, Andrea Pirlo az ő keze alatt játszik. Csakhogy a Juventusnál nincsen olyan játékos, aki a csatárok mögött közvetlenül érzi a legjobban magát, a széleken pedig nem tud olyan minőségben hozzátenni a játékhoz sem Lichtsteiner, sem Evra, mint tette azt Cafu.
Úgy állunk hát, hogy a rombusz egy ideig még biztosan nem lesz tényező a taktikai értekezleteken, de győzzük kivárni a pillanatot, hogy a szükség pár év(tized) után azt szülje, hogy valaki újra elővegye a fiókból és csúcsra járassa. Egy nagyszerű csapatot, nagyszerű játékosokat, és nem utolsó sorban egy legendás mérkőzést köszönhetünk eme formációnak. Már megérte.
*A történeti áttekintéshez Jonathan Wilson: Futballforradalmak című könyvét vettem segítségül.