Sokszor előkerült már, mit jelenthet egy sorsdöntő meccs szempontjából, ha a szövetségi kapitány által felrajzolt kezdőt senki nem találja el előre. Az esetek többségében sok jót nem, vegyük például az elhíresült északír meccset, ahol Pintér Attilának sikerült akkora váratlant húznia, hogy még a saját játékosai sem igazán tudtak mit kezdeni vele. Persze nem csak magyar edzők tudnak belesülni a felmondott leckébe, járt már pórul hasonló előzmények után Guardiola, Löw, vagy épp Deschamps is, a jelenség tehát a világ minden tájára igaz. Annál nagyobb dolog, hogy Dárdai Palival nem ez történt, pedig viszonylag kevés helyen láttam felskiccelve azt a várható kezdőt, amit végül a pályára dobott. 

Arra számítani lehetett, hogy elsősorban a kontrákban bízunk majd, de így is meglepő tökösségre vallott, hogy Stieber, Dzsudzsák és Lovrencsics is a kezdőben kapott szerepet. Mindegyiküknek a sebessége az igazi erénye, de mivel mindhárman a pálya szélén érzik jól magukat, eddig egyetlen kapitány sem vállalta be, hogy egyszerre használja őket. Dárdai igen, és bár a húzás nem jött be teljes mértékben, jól mutatta, hogy mennyire másképp gondolkozik a kapitány, mint elődei.

Gera védekező középpályásként szintén meredek húzásnak tűnt, bár az is igaz, hogy ezen a poszton elfogytunk, Pintér lesérült, Korcsmárra védőként volt szükség, Varga Józsi pedig Észak-Írország ellen látványosan besült ezen a poszton. Tőzsér jöhetett volna még szóba, de neki sosem a védekezés volt az igazi erénye, így a kapitány tulajdonképpen a legkiszámíthatóbb kockázatot vállalta be Elek mellé.

A románok a megszokott 4-2-3-1-es felállásukkal kezdtek, Chiriches lett a jobbhátvéd, Grigore mellé Goian került be, őt korai sérülése után a Premier League-ben focizó Gardos váltotta. Elöl a visszatérő Sanmartean mellett Chipciu és Maxim kezdett, a csatár pedig némi meglepetésre a korábbi Sevilla-játékos Rusescu lett. 

Első félidő

Az előzetes várakozásoknak megfelelően mi inkább a védekezésre koncentráltunk, a védelem - különösen az első percekben - mélyen ült, elé pedig egy második négyesláncot is felhúzott Dárdai, így labda nélkül tulajdonképpen 4-4-2-őt játszott a csapat. Dzsudzsák maradt balszélső, Stieber pedig Szalai mellé zárkózva próbálta zavarni a románok labdajáratását.

A románok a szokásoknak megfelelően óriási elánnal kezdték a meccset, ránk borították a pályát, gyorsan el akarták venni a kedvünket a játéktól. Dárdai a meccs utáni sajtótájékoztatón is utalt rá, de már a pályán jól látszott, hogy ezzel nem sokat tudtunk kezdeni, szerencse kellett hozzá, hogy megússzuk az első rohamokat. Nagyjából 6-7 percig ki sem tudtunk jönni a tizenhatosunkról, a románok pedig okosan és gyorsan a szélek felé terelték a játékot. Nagyjából így:

Sanmartean a baloldalról befelé húzódik, ezzel helyet csinálva a felfutó szélsőbekknek, Rat-nak. A románt Lovrencsics nem követi, így Varga óriási nyomás alá kerül, egyszerre kétfelé kellene figyelnie, ez viszont nyilván nem sikerül neki, simán átjátsszák egy kényszerítővel. Középen Rusescu is lépéselőnyben, óriási szerencse, hogy Korcsmár bele tudott vetődni a beadásba.

Az első félidő első fele nagyjából így telt, a magyar csapat szervezetten és fegyelmezetten védekezett, a 4-4-2 csak pillanatokra bomlott meg, mindenki centiméterre pontosan tisztában volt a feladatával. A két négyeslánc között nem volt sok hely, így a románok jobb híján a szélre tologatták ki a labdát, ezeken kívül csak a folyamatosan visszalépő Sanmartean indításaiban bízhattak.

Dárdai a meccs előtt arról beszélt, le fogjuk támadni a románokat. Nem füllentett, szinte végig aktívan toltuk az ún. hamis letámadást, ami a gyakorlatban a labdás játékos zavarását jelenti. Hogy nem kockáztattunk sokat, azt viszont jól mutatja, hogy maximum 2 játékost használtunk a feladatra, és őket is csak akkor, amikor a románok már átlépték a térfelünket. A hatékonyság nem volt túl nagy, többször előfordult, hogy 1-2 passzal sikerült átjátszani a csapdát, de nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a románokból viszonylag hamar kifogyjon a szusz.

Támadnak a románok: Piturca csapata labdabirtokláskor átállt 4-1-4-1-re, Hoban visszalépett a védelem elé, Pintilii pedig Gera és Elek közé húzódott. A két szélső közül Maxim a vonalak mellett nyomult, Sanmartean viszont befelé indult, ezzel helyet csinálva Rat felfutásaihoz. A magyar oldalon kiválóan látszik a 4-4-2-es védekezési szisztéma, és a labdás játékos letámadása is: a képen Chirichest éppen Dzsudzsák és Stieber abuzálja.

A románok belső hármasa (Sanmartean, Chipciu, Maxim) viszonylag sokat változtatta a helyét, sőt, Rusescu is gyakran hátrébb lépett egy sorral, hogy megpróbálja összekuszálni a magyar védekezést. Ez ellen az lett volna a leghatékonyabb fegyver, ha el sem jut a labda a román támadókhoz, de Dárdai letámadása ehhez kevés volt, még úgy is, hogy már a térfelünk tetején rendszerint megpróbálkoztunk vele.

A visszafelé lépő Maximmal ezúttal Elek mozog ki, Stieber pedig a támadósorból segít vissza, megint ott a kettő egy elleni letámadás a pálya közepén. Pechünkre a román kiforog, így viszont már kötelező lefaultolni, ebből jó pár sárgát összeszedett a csapat.

Mivel a románok viszonylag sokszor átjöttek a letámadásunkon, kénytelenek voltunk a kapunk elé húzódni, amivel kicsit magunkra is húztuk az ellenfelet. A középső tömörülés és a gyange magyar szélső védők miatt Piturca a támadóharmadban kezdettől fogva a szélek felé terelte a játékot, ami sokszor vezetett 2 az 1, vagy éppen 3 a 2 elleni szituációkhoz a vonalak mellett. Ezzel nem könnyen bírkoztunk meg, sokszor a szerencsére is szükség volt, hogy megússzuk a román helyzeteket.

Támadnak a románok: Sanmartean itt már a jobbszélen, de a feladata változatlan, befelé mozgásával a felfutó szélső hátvédnek csinál helyet. Dzsudzsák ugyan visszajön vele, de sokat nem tud hozzátenni a védekezéshez, pláne, mivel mögötte Chipciu nagyon jó érzékkel mozog be a Kádár kilépése miatt megnyíló folyosóba. Elek lemarad, de végül kis szerencsével megússzuk a necces helyzetet. 

A fentiekből is látszik, az első fél órában nagyon nagy volt a nyomás a csapaton, alig-alig tudtuk kihozni a labdát a saját térfelünkről. Ha viszont sikerült, akkor Dárdai öt embernek is engedélyezte a felfutást, a nyilvánvalóan adódó Szalai-Stieber-Lovrencsics-Dzsudzsák tandem mellett a Gera-Elek kettős egyik tagja is csatlakozhatott a támadásokhoz.

Támadnak a magyarok: Mivel a baloldalon fut az akció, Elek is csatlakozhat a támadáshoz. Jól látszik, hogy a legtöbb magyar játékos a labda felé mozog, az összejátékot keressük, nem céltalan felíveléseket küldünk Szalai irányába. Persze a románok sem bízzák a véletlenre, Szalait és Dzsudzsákot is egyszerre két ember fogja.

Az óriási román offenzívák nagyjából a 35. perc környékén fújtak ki, ekkor már viszonylag sokszor odaértünk a kapujuk közelébe, szögletet, szabadrúgásokat harcoltunk ki, az egyik ilyenből gólt is lőttünk, de a bíró nem adta meg Szalai teljesen szabályos találatát. Már-már úgy tűnt, kihúzzuk az első félidőt, de aztán váratlanul érkezett Rusescu, és a románok megszerezték a vezetést.

Sanmartean a képre sem fér fel, de ő indít, egészen a kezdőkörig lépett vissza labdáért.  Lovrencsics megint játékon kívül, sőt, ezúttal Varga is bealszik, így Rat nyugodtan veheti át a labdát a védelem mögött. Közben Rusescu Gerát megkerülve visszalép, és mivel egyik védekező középpályásunk sem veszi fel, Chipciu keresztbemozgása pedig elviszi a két középső védőt, zavartalanul, lendületből galloppozhat be a tizenhatoson belülre. 

Második félidő

Dárdai hátrányban sem csinálta össze magát, mindjárt a félidőben jött Nikolics (a nem túl hatékony Stieber helyére), Lovrencsics és Dzsuzsák helyet cserélt, sőt, a szélső védőinket is feljebb toltuk valamivel. Nagyjából az 55-60. perc környékén lett világos, hogy a románok nem erőltetik tovább a támadásokat, innentől többet volt nálunk a labda, és egyre többször tudtunk felállni 4-2-3-1-ben is.

Támadnak a magyarok: itt már 4-2-3-1-ben játszunk, Kádár az ellenfél térfelének közepén, Dzsudzsák a jobb-, Lovrencsics pedig a baloldalról indul. Nikolics egy az egyben Stieber szerepkörét vette át, valamivel Szalai mögött, kicsit balra tolva helyezkedik. Elek és Gera egymás mellett, maradt a duplaszűrős rendszer.

A változtatások jól sültek el, többet volt nálunk a labda, elkezdett működni a passzjátékunk, de közben hátul sem lazultunk fel túlzottan. Az egyetlen kockázat a két szélső védő feljebb tolása volt, különösen Varga nem érezte a szerepét, többször is feleslegesen támadott vissza labdavesztés után, de mivel nem volt nehéz átjátszani, óriási területek nyíltak meg mögötte. Akkut probléma, hogy nincsenek szélső védőink, különösen Varga nem alkalmazható hatékonyan komolyabb ellenfelek ellen, de még inkább kidomborodik a jelenség, ha egyébként nagyon is rendben van a játékunk védekező része.

Varga labdavesztés után visszatámad az ellenfél térfelén, de átjátszák, és máris indul a román kontra. Gera próbál visszazárni, de esélytelen, szerencsére Rusescunak középen nincs társa, így megússzuk komolyabb gond nélkül.

A végére a románok érezhetően el is fáradtak, sok esetben már inkább ők lassították a játékot, nem véletlen, hogy Dárdai második cseréje a leginkább gyorsaságáról híres Simon Krisztián volt. Tőzsér behozatala aztán még inkább felpörgette a játékunkat, a Watford légiósa több kiváló hosszú labdát is kiosztott, nyugodtan mondhatjuk, hogy jobban ízlett neki a mélységi irányító szerepköre, mint a védekezésben felőrlődő Gerának.

Dárdai nagy érdeme, hogy a második félidőben úgy lett jóval támadóbb felfogású a csapat, hogy közben a védekezés intenzitása nem esett vissza, a játékosok fegyelmezetten tették a dolgukat, akcióból a románoknak nem is nagyon sikerült a kapu elé érniük. A válogatott végig megőrizte a tartását, tankönyvi volt az egyensúly támadás és védekezés között, Piturca nem igazán tudott belenyúlni a meccsbe. Oké, valószínűleg nem is nagyon akart, a románok 1-0 után már inkább a nagy meghalási jelenetek végigjátszására törekedtek, de az egyenlítő gólunk után már hiába próbáltak, nem tudtak felpörögni.

Adódik a kérdés, mi van, ha Nikolics berúgja a helyzetét - valószínűleg az, hogy győzünk -, de én nem tudok haragudni a fehérvári támadóra. Egy csatárnak az a dolga, hogy gólra törjön, ha helyzetben van, akkor lőjön, bízzon magában, vállalja a felelősséget, ne továbbtologassa a labdát valaki másnak. Nikolics ráadásul kottára ez a típusú játékos, nem véletlenül lövi idehaza szakmányban a gólokat, olyan önbizalma van a kapu előterében, mint keveseknek. Ráadásul az sem egyértelmű, hogy pontosan kinek kellett volna passzolnia - Szalai nem volt előnyösebb pozícióban nála, Simonhoz pedig egyáltalán nem biztos, hogy eljutott volna a labda:

Összegzés

Dárdai bemutatkozása remekül sikerült, a csapat olyan tartást, olyan taktikai felkészültséget villantott, amilyet az elmúlt jó néhány évben egyszer sem, ráadásul rögtön azon a helyszínen, ahol korábban kétéves váltásban égtek meg a prolicenszes szaktekintélyek. A játékosok szemmel láthatóan bíznak a kapitányban, ami nem is véletlen, Dárdai nagyjából a magyar futball egyetlen kikezdhetetlen szereplője, akinek ráadásul a modern futball működéséről is kézzel fogható tapasztalatai vannak.

Nyilván nem kell átesni a ló túloldalára, Dárdai még nem kiforrott edző, valószínűleg bőven van mit tanulnia - kíváncsian várjuk, visszatér-e Németországba a Hertha kölyökcsapata mellé, ahogy azt korábbi edzője, Lucien Favre tanácsolta neki -, és az is nyilvánvaló, hogy nem minden döntése megkérdőjelezhetetlen. Cserébe viszont olyan tulajdonsággal rendelkezik, amilyennel rajta kívül kevés magyar edző: intelligens. A pályán, a pályán kívül, mindenhol. Nem beszél mellé, nem hebeg, nem habog, dönt, vállalja a felelősséget. 

Mint egy igazi vezető.