Bár az előzetesünkben több lehetséges variációt is felvázoltunk, végül győzött mindkét oldalon a ,,győztes csapaton ne változtass!" elve, és a kezdőben - az utolsó pillanatban megsérült Khedira kivételével - mindenhol a legsanszosabbat láthattuk. Lahm a jobb oldalon robogott előre, Müller ezért behúzódott középre, Lavezzi pedig a túloldalon Höwedest támadta.
Az egész döntőn természetesen a németeknél volt többet a labda. Tulajdonképpen az argentinok meg sem próbálták ebből a szempontból felvenni a versenyt, hiszen ők úgyis kontrából veszélyesebbek, a németek meg inkább abból verhetőek, mindenkinek megfelelt a leosztás labdabirtoklási szempontból.
Tisztán látszott, hogy az albiceleste a németek gyenge pontjára, Höwedesre játszik. Szinte kivétel nélkül az összes helyzetük abból indult, hogy jobb oldalon indították Lavezzit és Messit, akik egy jó csellel máris üres térben voltak, és lendületből vihették a labdát ellenfeleikre. Főleg a PSG játékosa játszott jól az első félidőben, és ha nem Higuaínon múlik, akkor több gólpasszt is adhatott volna.
Persze azzal, hogy az argentinok önként és dalolva felvették a kiscsapat bohócsipkáját, és átadták a teret a védelmük előtt, a főszerep Lahmhoz került. A német csapatkapitány rendre jól hozta fel a labdát a jobb partvonal mellett, és bár Enzo Pérezen túljutni nem tudott, azért így is elég sok veszélyes labda jött középre Müller és Klose felé.
A szünetig Sabella és Löw is eléggé megkavarta a kártyákat. A német kapitány pechjére Khedira után Kramer is megsérült; öröm az ürömben, hogy ez igazából nem gyengítette meg a csapatot, mert az argentinok úgysem akarták felvenni a kesztyűt a középpályán. Löw így simán megtehette azt, hogy átvált 4-2-3-1-re, behozza Özilt középre, és a Kramer-Schürrle cserével tulajdonképpen középpályást összekötőre cserélve megerősíti a támadójátékot.
Sabella erre reagálva lehozta Lavezzit a szünetben, és 4-3-1-2-re állt át. Ennek persze megvolt az a hátránya, hogy - mint minden kétcsatáros felállásnál - szabadon hagyja az ellenfél szélsőhátvédjeit, ami alapból is elég idegesítő tud lenni, hát még ha Lahmmal kell kezdeni valamit. Ugyanakkor ki tudta szorítani középről Klosét (aki egy fejesen kívül nem sokat nyújtott), és Özil is három ellenféllel találta magát szemben.
Az irányító kénytelen volt ezért kihúzódni valamelyik szélre, ahonnan értelemszerűen nehezebb gólt szerezni, mint középről; egy helyzetet azért így is összehozott, de a lendületből érkező Kroos megye kettes focistákat meghazudtoló módon gurította azt mellé.
Persze nem csak védekező szempontból volt jó Sabella cseréje. Azzal, hogy Agüero és Higuaín (majd Palacio) is középen játszott, nem maradt söprögetőjük a németeknek, így elvileg minden hiba végzetes lehetett volna. Más kérdés, hogy a Manchester City és a Napoli sztárja is blankot lőni jött a Maracanába - az Inter csatára pedig egyetlen helyzethez jutott Hummels hibája után, de szintén elhibázta ziccerét.
Bár a németek sorra nyelték be a helyzeteket, azért legalább Messit nem hagyták nagyon lubickolni. Már a saját térfelén letámadták a négyszeres aranylabdást, aki így választhatott: vagy nem kap labdát, vagy egyből leszerelik. Legtöbbször ez utóbbit kapta meg: hét (!) sikeres csele ellenére is alig jutott el a tizenhatos közelébe, egyetlen nagyobb helyzetét is egy Bigliától kapott labdából lőtte mellé.
A rendes játékidő végén így a kialakuló helyzetek ellenére is eléggé patthelyzetre állt a mérkőzés, de a németeknél volt a kezdeményezési lehetőség. Löw megunta/belátta, hogy a hét pálya közepén védekező argentin ellen még egy olyan jól mozgó centernek sincs értelme fenn lennie a pályán, mint Klose. A vb-rekorder helyett ezért behozta az Algéria elleni izzadás óta pályára sem lépő Götzét, aki a nyolcaddöntőben az adamantiumkemény letámadás közepette nem nagyon élt meg a lábán, a passzívan védekező argentinok ellen azonban simán volt tere arra, hogy helyet változtasson, s elfutásaival veszélyeztessen.
Bár végül a Bayern ifjú varázslója megnyerte a németeknek a meccset, messze nem ő volt az egyetlen, aki megtehette volna ezt. Tulajdonképpen egyik edzőt sem lehet hibáztatni, hogy elszúrtak volna valamit, mert helyzet volt mindkét oldalon rengeteg, ráadásul látványosan tudatosan kidolgozva; az már a hosszú tornán felgyülemlett fáradtság eredménye, hogy senki sem tudott eléggé koncentrálni ahhoz, hogy a hálóba is helyezze azokat.