Két különböző futballkultúra találkozott vasárnap este Manausban: a portugál focihoz az egyszerű magyar ember fejében a latinos csillogás szókombináció ugyanúgy pavlovi reflexként kötődik, mint az ameriakéhoz az angolos, melós, rakkolós futball. Ez az, ami szép a vb-n: ilyenkor nem csak két ország válogatottja, de két kultúra is találkozik.

A meccs legnagyobb problémája ugyanaz volt, mint amivel Figo visszavonulása óta a luzitán kapitányok mindig szembesültek: Ronaldo csak egy fogaskerék legyen a gépezetben, vagy ő legyen ,,a" fogaskerék?

A madeirai személyiségéből fakadóan nem is igazán kérdés ez, mert Ronaldo egész egyszerűen nem bír beállni a sorba, és felelősséget átengedni a csapattársainak.  Most sem engedte még a labdához odaállni sem csapattársait a szabadrúgásoknál, pedig ha nem Ronaldónak hívnák, alighanem már rég elzavarták volna melegebb éghajlatra - mert nemhogy Howardot nem dolgoztatta meg, de még a kaput sem találta el, hanem folyton fölé meg a sorfalba püfölte a labdát.

Az ő személyisége viszont taktikai oldalon is elég jelentős következményekkel jár. Amiatt, hogy nem védekezik, de mégis a szélen akar játszani, hogy több labdát kapjon, lehetőséget ad mindig az ellenfél jobbhátvédjének, hogy előretörjön. Ezt használta ki most Klinsmann is.

Valahányszor megszerezte a labdát az amerikai csapat, mindig a jobb oldalon küldte előre. A portugál védelem ráadásul elég magasan helyezkedett, de a középpályán nemigen támadták meg a labdát; ráadásul Coentrao sérülése miatt csak a tartalék balhátvédjük, André Almeida játszhatott.

Ezen körülmények miatt az első félidőben az amerikai csapat jobbhátvédje, Fabian Johnson volt a legveszélyesebb támadójátékos. A 'Gladbach frissiben igazolt bekkje ráadásul kétlábas spíler, úgyhogy nemcsak a vonal mellett, de a labdát befele húzva sem esett zavarba. A helyet Zosi csinálta neki, aki a jobbszélről mindig középre kocogott be, így emberelőnyt harcolt ki a középpálya közepén. Emiatt figyelni kellett rá valakinek, de akár Moutinho, akár Almeida kísérte be a kezdőkör felé, mindig ugyanaz lett a végeredmény: a vonal mellett eldördült a startpisztoly, és már indították is Johnson főszereplésével a hatvan síkot.

Annyira egyértelmű a portugál csapat sebezhető pontja, hogy Klinsman meg sem próbálta takargatni a kártyáit, hanem egyből ledobta őket az asztalra, és már az első perctől kezdve Johnson volt az amerikai támadások alfája és omegája. Még Nani gólja sem törte meg a tengerentúliakat; igaz, ők amúgy sem arról híresek, hogy annyira fennakadnának Cameron NB III-as hibáján.

Emiatt annak ellenére, hogy vezettek a szünetben, Paolo Bento sorátrendezésre szánta el magát. Immár nem csak ad hoc alapon, de igazából 4-4-2-re váltott át, plusz lehozta a többször is lefutott Almeidát, aki helyére hátravezényelte Velosót. A középpályára bejött William Carvalho, akinek Patrick Vieirához hasonló játéka miatt nagyobb esélye volt felfogni Bradleyék támadásait; a többi játékos közül pedig a legfegyelmezettebb, legmelósabb Meirelest kitette a balszélre, hogy védekezzen Johnsonon. Ez félig be is jött a portugáloknak; Johnson tovább próbált meg támadni, de most már sokkal kevesebb lehetősége volt befutni az üres területre, mert egy Meireles méretű akadályt is át kellett ugrania a hatvan gáton.

Ilyen foci: az első félidő hat-hét lehetőségéből Johnsonnak nem sikerült egyszer sem gólt szerezni, a második félidőben meg egyetlen támadásban vitt főszerepet, és bár Bradley lövését kicombolta a gólvonalról Costa, de nem sokkal később egy szögletből mégis sikerült az amiknak az egyenlítés.

Ezek után tovább kockáztatott Bento: egyre többet kezdte el csapata birtokolni a labdát, és akár az amerikaiak gól miatti elégedettsége, akár egyszerűen a technikai fölény miatt, de elkezdte őket beszorítani saját kapujuk elé. Ezért megint a kulcsposzton, a balszélen cserélt: Meireles helyett behozta Varelát, aki klasszikus szélső; de Johnson elfáradása miatt már nem is a védekezés, hanem a támadás volt a lényeg.

Három percbe tellett Klinsmannak, hogy válaszoljon: Johnson elé behozta a keret másik jobbhátvédjét, Yedlint, aki így védekezésben is tudott segíteni, plusz támadásban is átvehette Johnson szerepét, és percenként lefutotta a vonal mellett Velosót.

Ez az egy csere majdnem döntőnek bizonyult, elvégre Yedlin adta be jobbról az a labdát, aminek a végén Dempsey megszerezte a vezetést. A ghánaiak elleni győzelem után már szinte továbbjutónak is érezhették magukat az amerikaiak, a portugálok viszont két vereséggel biztosan kiestek volna.

Ezért Bento az utolsó percekre előreküldte centerbe Bruno Alvest, aki több gondot okozott tíz perc alatt az amerikai védőknek, mint Ronaldo az egész meccs alatt; a foci szépsége viszont, hogy a hosszabbításban, a meccs legvégén az aranylabdás támadó adott gyönyörű gólpasszt Bento nyerő cseréjének, Varelának.

Bár az elején úgy nézett ki, hogy Ronaldo bal oldalon szerepeltetése sokba fog még kerülni a portugáloknak, de Bento cseréi megfordították a meccs alakulását, a Real Madrid klasszisa pedig egyetlen jelentős megmozdulásával egyenlítéshez segítette csapatát. A két csapat egyetlen meccsen lejátszotta a vb eddigi összes találkozóját: amiatt is gyönyörű ez a torna, hogy a legtöbb edző kockáztat, és nem azon gondolkodik, hogy hol lehetne lezárni saját csapatának gyenge pontját, hanem hogy hol lehetne megtámadni az ellenfélét.