Spanyolország 2008-ban félelmetesen jó játékkal nyerte meg az Európa-bajnokságot. Két évre rá már közel sem volt szemkápráztató a játékuk, de így is simán megnyerték a vb-címet. A 2012-es Eb-n, bár már két csapat is viszonylag komolyan ráncigálta a bajszukat (az olaszok a csoportban, Portugália az elődöntőben végzett döntetlenre ellenük), végül elővették a legjobb játékukat, és a döntőt olyan magától értetődő magabiztossággal húzták be, amilyenre korábban még nem volt példa a kontinenstornák történetében.
Spanyolország az elmúlt hat évben pattanásos lúzerből a focivilág kérlelhetetlen despotájává vált.
Nem csak hogy nekik voltak a legjobb játékosaik, de a taktikájuk is alapjaiban formálta át mindazt, amit addig a labdarúgásról gondoltunk. Egyszerre voltak képesek elképesztő intenzitással letámadani, és közben majdnem végig hibátlanul passzolni a mezőnyben. Ahogy a taktikai fejlődés történetében korábban oly sokan (Rinus Michels, Arrigo Sacchi), ők is a területtel sakkoztak: amikor elveszítették a labdát, azonnal szűkíteni kezdték, amikor visszaszerezték, akkor pedig az volt a céljuk, hogy minél tágasabbra nyújtsák.
A kezdet kezdetén a hibátlan passzjáték még eszköz volt ebben a rendszerben. Arra használták, hogy megtalálják a védelem gyenge pontjait, kerüljön az bármennyi időbe is. Ráadásul az ellenfelek mentálisan sem nagyon bírták a labda nélküli vergődést, így minél tovább passzolgattak a spanyolok, annál nagyobb lett az esélye annak, hogy a védelem megroppan a feladat súlya alatt.
Ennek a filozófiának kulcselemei voltak a klasszis középcsatárok - nekik kellett lefülelniük, és ellentmondást nem tűrően beverniük a középpálya gólt érő átadásait. A 2008-ban Eb-t nyerő keretbe például nem kevesebb, mint három ilyen stílusú játékos került be: ott volt a pályája csúcsán lévő Fernando Torres, a Valenciát egymaga cipelő David Villa, és az azévi spanyol gólkirály, a vérkilences Dani Güiza is. Sőt, a kiszolgálásukhoz ekkor még rendszeresen használtak szélsőket is, emlékezzünk, milyen kiválóan játszott ugyanezen az Eb-n például David Silva.
Amikor Aragonés távozása után Vicente del Bosque került a kormányrúdhoz, mindenki zökkenőmentes átmenetet várt. A hátország viszont közben komoly változáson ment át: a Barcelona Pep Guardiola vezetésével minden korábbinál magasabb szintre emelte a tiki-takát, és gyakorlatilag nem volt ellenfele a kontinensen. Kézenfekvő volt, hogy del Bosque megpróbálja valahogy adaptálni a katalánok játékát, főleg, mivel a válogatott kulcsemberei közül szinte mindegyik (Xavi, Iniesta, Piqué, Villa, Busquets) a Barcában kereste a kenyérrevalót év közben. Ez azonban ahhoz vezetett, hogy a Barca stílusa átvette a hatalmat a nemzeti csapatnál, és minden korábbi megfontolást a háttérbe szorított.
A sok passz többé nem eszköz volt, hanem cél. Del Bosque filozófiájában a hibátlan passzjáték a védekezés alfáját jelentette: amíg nálam van a labda, az ellenfél biztosan nem lő gólt, legyen tehát mindig nálam. A csapat innentől kezdve már nem csak akkor passzolt, amikor gólt akart rúgni, hanem állandóan - tilos volt az indítás, tilos volt a beadás, mert ezekben benne rejlett az ellenfél labdaszerzésének lehetősége. Az ellenfelek persze tudták ezt, és mivel tudták, számítottak is rá: az ellenszert pedig a bunkervédekezés személyében találták meg, azaz gyakorlatilag nem tettek mást, mint odaadták a labdát a spanyoloknak. Ingyen.
Innentől kezdve a tiki-taka többé nem volt tiki-taka. Hiányzott ugyanis a stílus egyik alapvető eleme, a letámadás. A labdatartás immár nem egy eszköze volt a játéknak, hanem elsődleges célja. Spanyolország fokozatosan és lassan, de egyre egyértelműbben esett bele saját filozófiájának csapdájába: egyetlen játékuk volt, igaz, ha az működött, kevesen tudták megállítani.
De B-terv már akkor sem volt. Villából a Barcánál szélsőt csináltak, Torres elveszítette a fonalat, és mivel Guardiola közben Katalóniában kitalálta a csatár nélküli játékot, a válogatott is kezdett leszokni az igazi centerek használatáról. Nem véletlenül, hisz a center célja a góllövés, ő a labdatartásban nem csak nem tud, de nem is akar részt venni - minusz egy ember pedig nem fér bele a rendszerbe. A spanyolok előbb kiismerhetővé, aztán bántóan egysíkúvá váltak, de a bukásukhoz jó ideig még ez sem volt elég.
Az kellett ugyanis hozzá, hogy kiöregedjenek a hibátlan passzjáték letéteményeseinek számító játékosai.
Xavi, Iniesta, Xabi Alonso. Ők vitték a válogatott szekerét az elmúlt világversenyeken, miattuk volt gördülékeny és szinte hibátlan a passzjáték. Ők azonban 2012-ben, az olaszok elleni Eb-döntőben már előadták a maguk hattyúdalát, azóta pedig többnyire a bűngyenge és a kegyetlenül rossz közötti vékony határmezsgyén mozog a teljesítményük. Az utóbbi években klubjaikat lemosták a BL-ben, megalázták a bajnokságban. Egyre több és több csapat jött rá, hogy a mindent felülíró labdatartás fojtogatja a Barcelonát és a spanyol játékosokat: a rendszer annyira túlburjánzott, hogy már nem volt képes megtöbbszörözni az egyének erejét, sőt, ellenkezőleg, teljesen a perifériára szorította őket.
A tiki-taka nem választás kérdése Spanyolországban, már nem az. Viszont van egy nagy hátránya is: vagy tökéletesen játssza az ember, vagy sehogy.
Del Bosque konzervatív edző, vagy ahogy a szurkoló mondja: olyan, aki szerelmes a játékosaiba. Főleg azokba, akikkel elérte a legnagyobb sikereit. Nála a potyát potyára halmozó Casillas kirobbanthatatlan maradt, de Xavi, Iniesta és Busquets hármasát sem bontotta volna meg a világért sem. Nem csak most, a selejtezőkön sem, így az olyan spanyol egyéniségeknek, mint Koke, Javi Martínez, Mata, Cazorla, Muniaín, Tello, Deloufeu, Carvajal, Rafinha vagy Lllorente, esélyük sem volt beépülni a csapatba.
Hogy del Bosque látta a leépülési folyamatot, aligha lehet kérdéses. De ugyanígy egyértelmű az is, hogy sem lehetősége, sem mozgástere nem volt a váltáshoz: ez a csapat korábbi sikereivel kivívta magának a jogot, hogy nekimehessen egy utolsó nagy megmérettetésnek. És mivel olyan hatalmas csapat volt, amilyen, a fogaskerekeit sem lehetett túl egyszerű kicserélni.
Nem, mert Koke nem egy új Busquets. Nem, mert Illaramendi nem Xabi Alonso 2.0-ás változata. Nincs új Iniesta, nincs új Xavi: modern elvek mentén, a modern kor focijára nevelt játékosok vannak, akik ugyan azonos futballkultúra termékei, de a stílus megvalósítását már más eszközökkel képzelik el.
Del Bosque nem úgy járt, mint négy éve Lippi, vagy két éve Kemény Dénes. Neki igenis volt utánpótlása, volt variációs lehetősége, az Aranygeneráció mögött ott toporzékoltak a világklasszis palánták. Mozgástere, az viszont nem maradt a változtatáshoz.
Egy igazán nagy generáció ugyanis nem a balfenéken tűnik el, hanem a színpadon hal meg. Mert kivívta rá a jogot, hogy maga válassza meg halálát.