Voltak már jobb passzban is Tim Sherwoodék: a Spurs menedzsere az elmúlt pár hétben végignézte, hogy lealázzák a Stamford Bridge-en, Tomás Rosicky bombájával kikap a csapata a legnagyobb riválistól, és a Benficával szemben kiesik az Európa Ligából is. Ezzel tulajdonképpen elszállt az összes komoly célja a szezonra: csoda kellene a negyedik hely megcsípéséhez (nyolc pont kéne, hogy befogják az Arsenalt), és nincs már versenyben egyetlen kupában sem.

A fővárosiakkal ellentétben rég látott magasságokban jár a Liverpool. A Vörösöknél hét sorozatban megnyert meccs után nem lehetett más a cél, mint a győzelem, pláne mivel két és fél áttötymörgött évtized után ismét elérhető távolságban van az áhított bajnoki cím.

A Liverpoolra jellemző, hogy hihetetlen gyorsan kezdik a meccseket (55 első félidei találatukkal messze a legjobbak egész Angliában - a Manchester City 34-gyel követi őket), és ezt történt most is: már a második percben vezetést szereztek a ,,remekül megszervezett" vendégvédelemnek köszönhetően.

Tim Sherwood ugyanabba fog belebukni, mint amibe André Villas-Boasnak már beletört a bicskája. Mindketten megszállottan próbálták minél feljebb tolni a védelmet egy arra abszolút nem alkalmas kerettel. A portugállal ellentétben az egykori Blackburn-középpályás ráadásul bevallottan megveti a 21. század ,,túltudományosított" futballját, utálja a szűrő középpályás pozícióját, és ennek következményeképp a lehető legkevesebbet foglalkozik a védekezés megszervezésével is.

Elég csak megnézni a két csapat játékosainak átlagos pozícióját! A bal oldalon a Liverpool tábláján látszik a koncepció, a megtervezett védekezés (ezért jön ki majdnem egy gyönyörű 4-3-3) és a tudatosan jobb oldalt támadás (lásd Johnson (2) helyezkedése Flanaganhez (38) képest, illetve a támadótrió jobb oldal felé tolódása).

A túloldalon leírhatatlan a látvány... ahogy a mérkőzés közben is, amikor a játékosok kétségbeesetten kapkodtak, és ad hoc alapon próbáltak improvizálni Sherwood helyett. Aki egyébként játékosaihoz egy szót sem szólt meccs közben, hanem végig a kispad felett néhány sorral a lelátón ücsörögve nézte végig a meccset, és a végén mosolyogva nyilatkozott. Mintha csak örült volna az újabb vereségnek...

Sherwood magasra feltolt védekezése azért nem működik, mert senki sem támad le a középpályán. Persze mit is várnánk egy olyan csapattól, amelynek egyetlen echte középső középpályása még 15 meccset sem játszott az élvonalban, amelyben a támadó középpályás Gylfi egy sorral hátrébb kap szerepet - és kettejüknek kéne leütköznie a fantasztikus formában lévő Coutinho, Henderson, Gerrard hármast.

Persze Sherwood nem csak itt kavarta meg a csapatot: a legmegmagyarázhatatlanabb a kezdőjében inkább az, hogy miért kezdette kint a balszélen Eriksent? A dán világéletében középen játszott, ahol finom labdakezelése és előkészítő vénája a legjobban érvényesül. A szélre egyáltalán nincs meg sem a fizikuma, sem a sebessége, ahogy az első gólnál is annyira látszott. Soldado mögött pedig az a Chadli robotolt, akinél tipikusabb ,,szélső támadó" nincs a Spurs keretében, viszont középen teljesen el van veszve, és az egész meccsen alig ért labdához...

A Liverpool ezért tulajdonképpen ajándékot kapott az ellenféltől: védekezniük alig kellett, mert az ellenfél összes játékosa vagy pozíción, vagy formán kívül játszott; támadásban meg hagyták őket, hadd hozzák fel a labdát a középpályára, ott meg a kaputól harminc méterre kitolt védősorral tulajdonképpen meghívót küldtek a SAS-nak: gyertek, nyugodtan induljatok be mögénk, úgyse érünk titeket utol!

Kaboul öngólja után ráadásul a Spurs egyetlen viszonylag gyors hátvédje, Vertonghen is megsérült, és helyette beszállt Dawson, aki abszolút archetipikusan angolos labdakezeléssel bír. Értsd: olyan barátságban van a labdával, mint az ewokok a birodalmi rohamosztagosokkal. Két perccel a beszállása után gyönyörűen ki is ugratta Suárezt, aki ezzel 27 meccsen 29 (!) gólnál jár már. Érik az a rekord...

A Liverpool ezek után nem nagyon erőltette meg magát. Néha letámadtak, de azt is csak azért, hogy elvegye a Tottenham kedvét a játéktól. Egyébként teljesen elégedettek voltak azzal, hogy a saját térfelükön passzolgattak, és csak akkor kezdtek el gólra játszani, amikor túlságosan kitámadott a Spurs. Ekkor viszont elég volt egyetlen jó labdaátvétel, hogy átjátsszák a mögésegítést teljesen hiányoló vendégközéppályát; Coutinho és Henderson lövése pedig már tipikusan annak volt az iskolapéldája, amikor az egyik csapatnak akkora önbizalma van, hogy minden bejön, és még az is bemegy, amit nem is kapura lövésnek szántak.

Ha egy kicsit túlzás is a különbség a két csapat között, azért kijött a két edző közötti differencia. Az egyik oldalon egy olyan tréner készítette fel a fiait, akinek van elképzelése, de nem tudja azt világra - vagyis pályára - hozni. A túloldalon Brendan Rodgers viszont egy olyan ember, aki tudja, mitől döglik a légy, és ha alakzatot vagy személyzetet változtat is, csapata akkor is ugyanolyan gólra törő támadójátékot játszik. Hogy ez elég lesz-e ez a bajnoki címhez? Az északír nem akar róla tudni...