Pedig a két gól, amit le kellett dolgozni, ugyanolyan típusú két gól volt (0-2 hazai pályán az odavágón), és ugyanúgy a csaknem lehetetlent próbálta meg mindkét társulat. Azonban mégis látványos különbség volt az Arsenal és a City hozzáállása között: az Ágyúsok már az első percekben megrettenten léptek pályára az Allianz Arénában, és alig bírták megtartani a labdát, a City viszont bátran letámadott még a Camp Nouban is, és fizikai fölényét készpénzre váltva nem hagyta élni a katalánokat.

Pedig ha a kezdőket nézzük, megint bebizonyosodott, hogy nem csak a játékosokon múlik, hogy milyen játékot játszik egy csapat, hanem azon is, hogy az edző milyen feladattal, mennyi önbizalommal küldi pályára őket. Én az első pillanatban nem is tudtam elképzelni, hogy milyen formációban fog felállni az Arsenal, mert Artetán kívül egyetlen egy echte középső középpályás sem volt az Ágyúsoknál: négy príma támadó középpályást küldött Giroud támogatására Arséne Wenger. Négyük közül azonban egyedül Alex Oxlade-Chamberlain nyújtott jó teljesítményt: a fiatal angol sebességével és trükkjeivel újra és újra kibújt a Bayern-középpályások között, és tíz (!) sikeres csellel annyit mutatott be, mint az ellenfél csapata összesen!

Szerda este viszont Pellegrini a Barca hatástalanításából indult ki, ebből következőleg pedig védekező szellemiségű spílerek is bekerültek. Elég csak a balszélen Milnerre gondolni, aki tipikus (se nem túl gyors, se nem túl technikás, de rakkolni, azt tud) angol középpályás lévén ugyanúgy tudott figyelni Alvesre, mint az első mérkőzésen Kolarov, Clichyhez képest viszont nettó veszélyesebb lett így a kapura a Polgárok bal oldala.

Wenger ezzel szemben kifelejtette a számításból, hogy meg is kéne szerezni a labdát valahogy, mielőtt Özil, Cazorla és a többiek kezdhetnének valamit vele. Ehhez viszont abszolút nem konyított ez a középpálya, így folyamatosan be volt szorítva saját tizenhatosa elé a londoni csapat.

Persze a zavarhoz a bajorok is hozzátették a maguk részét: folyamatos letámadásokkal megakadályozták, hogy előre tudjon passzolni a vendégegyüttes, és előbb a középpálya, majd a hátvédek közötti játékot is megölték, aminek logikus következménye lett a Fabianskinak hátrapassz, előrebikázás, Dante/Martínez-fejes, újabb Bayern-támadás kombó.

Ehhez képest a City nem szégyellte saját (de az évek során egyre jobban félrerakott) fegyverével megpróbálni megverni a Barcát. Pellegrini - jó kérdés, hogyan - még Silvát és Nasrit is rávette, hogy tegyék hozzá a részüket a védekezéshez - előbbi főleg Piquét, utóbbi pedig Albát és Iniestát sanyargatta.

Az Arsenal csupán a második félidő első tíz percében próbálta megszerezni a labdát már az ellenfél térfelén, és sokkal jobban a meccsben is voltak ekkor, mint a találkozó bármely más részében. Pechjükre azonban ekkor eresztette el Ribéry azt a cselsorozatát, majd passzát, amiért aranylabdát kellett volna tavaly kapjon, Schweinsteiger pedig úgy érkezett mélységből a nem figyelő Cazorla mögé, hogy még át is vehette az ötösön a labdát, mielőtt a hálóba passzolt volna.

Ha az Arsenalnak szurkolnék, ettől még nem is forrt volna fel az agyvizem, elvégre a világklasszis játékosok azért azok, mert ilyeneket tudnak. Az viszont jobban dühített volna, hogy Wenger juszt is Podolskit játszatta a bal oldalon, aki nagy ívben tojik a védekezésre. Pedig már az odavágón megtanulhatta volna, ha már tavaly nem sikerült: Philipp Lahmra nemcsak nyújtott kézzel lökve illik figyelni... támadásainak több mint a felét (51%) a jobb oldalon futtatta a Bayern, szegény Vermaelen pedig egyszerre nem tudott két emberre figyelni. Így mutathatta be csapatából a legtöbb sikeres cselt (5) és beadást (8) is Robben, akit értelemszerűen a legtöbbször (3) is faultoltak.

A másik meccsen viszont a City annak ellenére is benne volt a meccsben, hogy sérülés miatt elvesztette legveszélyesebb játékosát, Sergio Agüerót, majd lecserélték David Silvát. Persze a spanyolnak nemcsak amiatt kellett elhagynia a pályát, mert elfáradt a sok rohanásban: a kitámadás nagyobb kockázatvállalással is jár, mint a ,,rendes" védekezés, és elég volt csak Lescott egy ügyetlenkedése (a hátvéd átbénázta saját magának kötényben Fábregas passzát), hogy Messi megszerezze a vezetést.

Így hamarosan átállt Pellegrini kedvenc játékrendszerére, a 4-4-2-re, illetve a 4-3-2-re: Dzeko elmaradt büntetője miatt Zabaleta túl sokat reklamált, ezért kiállították. Ezután Milner kénytelen volt balszélsőből visszamenni jobbhátvédbe, hogy Kolarov és Navas is igazi szélsőként működhessen, s adhassa be a labdákat középre.

Kompany végül gólra is váltott egy szögletet - még ha kellett hozzá a rutintalan Sergi Roberto helyezkedésbeli hibája is -, s bár Alves a végén újra betalált (ha emberhátrányban is megpróbál az ember támadni, elkerülhetetlen, hogy egy olyan jó csapat, mint a Barcelona, be ne indítson mögé), de mégis emelt fővel búcsúzhat a Manchester City a Bajnokok Ligájától. Az Arsenalhoz képest ők nem csak a neveket küldték fel a pályára, hanem tervük is volt...