A magyar férfi kézilabda-válogatott nyolcadik lett az Eb-n. Tisztes eredmény, az ember fel sem kapja rá a fejét, aki kicsit is tisztában van az erőviszonyokkal, az tudja, hogy nagyjából itt a helyünk az egyetemes kézilabda térképén. A legutóbbi hat kontinensviadalon sorrendben a 9., 13., 8., 14., 8., és megint csak a 8. helyen végeztünk.

Akkor miért halljuk most mégis mindenfelől, hogy a dániai lehetett Mocsai búcsútornája a válogatott élén?

Egyrészt, mert világ csúfjára (és mióta Mocsai a kapitány) először kapott el minket tétmeccsen egy nálunk alacsonyabban jegyzett csapat, másrészt, mert sokadszor is a nagyobb siker kapujában buktunk el. Sokaknak az az érzése, hogy Mocsai nem győzni akar mindenáron, hanem elkerülni a kudarcot, hogy aztán a kétségkívül tisztes, de a keretünket elnézve azért bőven elvárható szereplést földöntúli bravúrnak beállítva faragja tovább saját szobrát.

És vajon igazuk van?

Mint a népmesében, igen is, meg nem is. Mert oké, a nyolcadik hely simán vállalható, de mindjárt más a kép, ha a megnyert meccsek felől közelítünk. Egyedül Macedóniát vertük meg, igaz, őket könnyen, és nem is rossz játékkal. Az Izland elleni iksz bravúr, ráadásul a bírók sem nekünk fújtak, Norvégia ellen pedig tulajdonképpen végig vezettünk, és jó is volt a továbbjutásunkhoz a remi. Az Ausztria elleni vereség már nagyobb probléma, egyrészt akkor még simán volt esélyünk egy esetleges helyosztóra, másrészt betyárosan rossz játékkal sikerült párosítanunk a borzalmas eredményt. Harmadrészt: Ausztria azért gyengébb nálunk, sokkal.

Dánia és a spanyolok egy másik liga, ellenük reálisan nem is lehetett pontszerzéssel számolni. A kapitány jó (rossz?) szokásához híven ráadásul nem is ment bele túl nagy elánnal ezekbe a meccsekbe, mintha tartalékoltuk volna az erőnket a fontosabb feladatokra.

Amik mik is voltak?

Egyrészt továbbmenni az előzetesen halálcsoportnak kikiáltott kvartettből (fene se érti, a szerb-lengyel-francia-orosz valamivel azért erősebbnek tűnt), aztán fogni annyi pontot, hogy beküzdjük magunkat a hivatalos szövetségi elvárást jelentő legjobb nyolcba. Nagy mázlink volt, nekünk ez egy győzelemmel is összejött, miközben a két meccset is behúzó osztrákok pisloghattak, mint hal a szatyorban. 

Igen ám, de szabad-e csak túlélni egy Eb-t?

Kérdezzük mi, de ami még fontosabb, velünk együtt Vetési Iván szövetségi elnök is. Mi a magunk részéről azt mondjuk, nem, főleg, hogy nagyjából 2010 óta (de fura, akkor nevezték ki Mocsait kapitánynak) ezt csináljuk, és őrlődünk össze-vissza a hetedik, nyolcadik helyek között. Se előre, se hátra, minimális kockázatvállalással, a lehetetlennek tűnő meccseket beáldozva, a nyerhetőekre szisztematikusan felkészülve. És ha koccosan is - sőt, általában koccosan -, de mindig teljesítve a szövetségi elvárásokat, nehogy szó érje a ház elejét.

Miért, lehetnénk jobbak is?

Nagy Laci nélkül hosszú távon nem nagyon, de pont ez volt az az Eb, ahol a sorsolás végre a kezünkre játszott, és egy bravúrral tulajdonképpen máris a hatba juthattunk volna - másodszor a férfi csapat történetében. Hogy ez nem sikerült, az egyrészt az Izland elleni botrányos bírói ellenszélen, másrészt az Ausztria elleni blamán múlt. Vagy a csapatot érintő sérülés- és vírushullámon, már, ha átvesszük a heroikus helytállásról szóló kapitányi narratívát.

Közép- és hosszú távon már más a helyzet. Az ugye tiszta sor, hogy Nagy Lacin kívül nincsen világklasszisunk, de tegyük a szívünkre a kezünket: ez a mostani magyar csapat nem rossz. Tele vagyunk becsületes iparosokkal (erre mondják valamivel szofisztikáltabban, hogy igazi, nagybetűs csapat), jobb napjaikon klasszis formát mutató tehetségekkel (Lékai, Császár, Mikler, Ancsin) és kőkemény védőkkel (Ilyés Ferenc, Schuch Timuzsin), de igazi vezérürü Nagy hiányában nem igazán akad. Nemzetközi szintű beállónk évek óta nincsen, ballövőben már-már kínosan vékony a keret, és bizony, mióta az egyik Iváncsik formán kívül, a másik meg a kapitánnyal fasírtban van, a széleken sem brillírozunk.

Ilyen helyzetben értékelődik fel igazán a kapitányi munka, és ne legyünk igazságtalanok, ha valamihez Mocsai igazán ért, az a szisztematikus felkészítés és a brutálisan pontos formaidőzítés. Ezt egyébként ezen az Eb-n is kottából hoztuk, a három legjobb meccsünket a szövetségi elvárás teljesítése szempontjából kulcsfontosságú Izland-Norvégia-Macedónia hármas ellen hoztuk, és mit ad Isten, ez a három találkozó pont egymást követte a sorban. A kapitány pontosan tudta, mikor, és hogyan legyen topon a csapat (az remélem mindenkinek megvan, hogy Lazarovot gyakorlatilag levettük a pályáról a macedónok ellen), de ezen túl nem érdekelte igazán az Eb.

Pedig illene megbecsülni a  jó eredményeket, mert ki tudja, meddig lesz még lehetőségünk világversenyeken sakkozni a helyezésekkel. Oké, nem vészesen öreg a keret, de Nagy Laci 33 lesz az idén, Iváncsik Gergő, Ilyés, de még inkább Mocsai szintén kifelé megy az aktív játékból, és lassan a csapat magját jelentő '84-es generáció (Mikler, Gulyás, Zubai, Császár, Putics) is a harmadik ikszbe lép. Nagy Kornél 28 lesz, mégsem tud huzamosabb ideig vezér lenni, de Lékai is belecsúszik már a 26-ba lassan, és még mindig csak fellángolásokra futja tőle. Feltörekvő fiatalok viszont csak elvétve akadnak, Ancsin mögött mintha üres lenne a padlás: Szöllősi ugyan nem tűnik rossznak beállóban, de sem igazi szélsők, sem karakteres lövők nem látszanak feltűnni az utánpótlás-képzés kapujában.

Az Eb-re kivitt, de mindössze hat percnyi játéklehetőséget kapó Zdolik Bence még a kivételek közül való, de ne feledjük, májusban már ő is 22 lesz. Összehasonlításképp, ugyanennyi idősen Nagy Laci a Barcában pallérozódott, és alapembere volt az olimpiára jutó válogatottnak. És ha már olimpia és Athén: az akkor negyedik helyen végző csapatban többek között egy 23 éves Harsányi-Iváncsik-Ilyés-Laluska-Nagy tengely, és egy 20 éves Császár Gábor is kulcsszerepet kapott.

Most ilyen korú játékosokat a keret közvetlen közelében is alig találunk.

És ez a szövetségi kapitány hibája?

Aligha. Tudomásul kell venni, hogy tapasztalatot nem egy Eb-n és egy vb-n kell szerezni, és a fejlődésre sem épp a címeres mez a legmegfelelőbb gyakorlóruha. Jelenlegi nagy tehetségeink közül Zdolik a Balatonfüredben, Varsandán pedig a Gyöngyösben játszik, utóbbi ráadásul csak egy évvel fiatalabb annál a Lékainál, aki már stabil ember a válogatottban. A most a keret közelébe kerülő Pallag-Székely-Lele-Balogh négyesnek szintén mindegyik tagja 23 felett jár már, szóval kissé fals az elmaradt fiatalításról beszélni.

Egy kivénhedt, szinte csak védekezésben használható Ilyés is jobb ugyanis, mint a jelenlegi Zdolik, és ez akkor is így van, ha utóbbiban még kétségkívül ott a fejlődés lehetősége. De a szövetségi kapitányt bizony arra szerződtetik, hogy eredményt érjen el a csapattal - ahhoz pedig játékosok kellenek. Olyanok, akik nem tojják össze magukat, ha Mikkel Hansen vezeti rájuk a labdát, és a rutinjuk is megvan ahhoz, hogy megállítsák a világ egyik legjobb lövőjét.

Lehet, hogy ideje felkészülni a szűkebb évekre?