Vélemény

Így (nem) hozzuk haza Husztit!

Huszti Szabolcs rögtön nemleges választ adott az új szövetségi kapitány hívó szavára, de vajon Pintér Attila tényleg akarja-e őt?

"Határozott NEM a szélsőtől" - virít méretes betűkkel a szerdai Nemzeti Sport negyedik oldalán, avagy Pintér Attila szövetségi kapitány első megkeresésére nem reagált pozitívan a nemzeti csapatot korábban elhagyó magyar középpályás. A Hannover játékosát az amszterdami 8-1 óta többször kérdezték már - elsősorban újságírók - a válogatottról, így nem okozott meglepetést senkinek sem az újabb nemleges válasz. Az immáron a sokadszor az összefogás jegyében megálmodott új nemzeti csapatnak Huszti szerint már nem feltétlenül rá van szüksége, véleményén pedig úgy tűnik, hogy az "Egervári-mentes"-éra beköszönte sem tud változtatni.

Pedig Pintér Attila most komoly esélyt kapott a kérdéskör megoldására, hiszen friss arcként az árkokat ásott felek közé becsöppenve - amolyan mediátorként - tiszta lappal indulva talán kezelhette volna a Huszti-ügyet. Első lépésével azonban nem sikerült elhitetnie, hogy hiteles arc lenne az ügy felgöngyölítésére, a diplomatikus háttérmunka (ez edzőként sem jellemző rá) helyett ugyanis gyorsan a lecsóba csapott. A gond csak az, hogy a felek közelítése (végső soron ez lenne egy mediátor feladata) helyett első nyilatkozatával rögtön a nyilvánosság elé menekülve helyezte vissza az árokba - az onnan talán óvatosan kileskelődő - Husztit, vélhetően végleg elzárva őt a visszaút esélyétől. 

Huszti Szabolcs "hazahozatala" ugyan nem feltétlenül létkérdés a magyar fociban, mindenesetre kitartó makacssága bizonyíték lehet arra, hogy a problémák bizony mélyen gyökereznek. A "gyere haza Szabolcs!" hadműveletet nem biztos, hogy ilyen direktben kellett volna kezdeni. Pintér Attila már a kinevezése utáni második napon megkereste a "lázadó" játékost, aki határozott nemleges választ adott. Sportfogadó nyelven mondva, papírforma válasz született, amire egy jó emberismerettel rendelkező edzőnek (aki bajnokcsapatot épít fel, arról ezt feltételezhetjük) számítania kellett volna.

Egy diplomatikus és a jó közösség felépítésén dolgozó kapitánynak a direkt elutasítás azonnali világgá kürtölése helyett azért némiképp diplomatikusabban kellett volna kezelni az ügyet. A burkolt ultimátumok ("Még egyszer biztosan nekirugaszkodom és megpróbálom rávenni a folytatásra") adása helyett talán szerencsésebb lett volna a régi sérelmeket a jelek szerint még mindig magában hordozó Huszti óvatosabb kezelése. Feltéve, ha a kapitányi megkeresés nem csak egyfajta kötelező udvariasság, a szurkolók által elvárt (ál)békülési szándék, hanem egy, a Bundesligában remeklő klasszis labdarúgónk tényleges reaktiválási kísérlete volt...