Tóth Bálint, az NB I-es Lombard Pápa pro-licenszes edzője megelégelte az amszterdami 1-8 után felforrósodó közhangulatot, és imigyen szólt az MTK elleni vesztes mérkőzést követően:
"A kiúthoz talán el kell olvasnom némi szakirodalmat, mert a magyar labdarúgásban most mindenki nagyon okos, csak mi, edzők vagyunk hülyék."
Nem is nagyon szaporítjuk a szót, a mester valósággal fején találta a szöget, csoda, hogy ki nem csorbult a kalapács. Három sornál többet nem is érdemelne a történet, de valami azt súgja, hogy azoknak a kákán is csomót kereső elégedetleneknek van igazuk, akik Tóth mester szavaiban némi iróniát vélnek felfedezni.
Ejnye-bejnye.
Tóth Bálint minden bizonnyal felkészült szakember, így nyilván nem jelent neki semmilyen újdonságot, hogy a magyar válogatott az elmúlt 20 évben a bányászbéka feneke alatt csücsült. Nemhogy ki nem jutottunk sehová, de pótselejtezőt is csak egyszer játszottunk, igaz, azt nehezen feledjük: a fiúk 1-7-ig józanodtak a jugoszlávoktól kapott pofonból.
Persze, de hát a pénz, ami nincs, meg a rendszerváltáskor széthulló infrastrukturális keretek, és a többi, és a többi. Ismerjük jól, ezt hallgatjuk lassan 25 éve, meg, hogy elkerülhető gólokat kaptunk, és azokat is rosszkor. Ja, mintha lehetne jókor gólt kapni.
A gond viszont nem ez, hanem hogy közben még egy tucatnyi országban széthullott a szocializmus, még egy tucatnyi országba beköltözött a vadkapitalizmus, és még egy tucatnyi országban elfogyott a sportra fordítható közpénz.
Sikertelenek viszont nagyon úgy tűnik, hogy csak mi vagyunk tőle.
A fenti táblázat az egykori szocialista országok 1994 óta elért eredményeit mutatja (azért 1994, mert a korábbi világversenyek selejtezőin még a FÁK, illetve az egységes Jugoszlávia indult), válogatott szinten. Minden államnál csak a kijutást számoltuk, az tehát, hogy a lengyelek és az ukránok rendezőként ott voltak a legutóbbi Eb-n, sehova sem számít. Szintén kivettük a rendszerből Montenegró Szerbiával közösen elért sikereit, hiszen kis-Jugoszlávia jogutódja hivatalosan a mai Szerbia. A grafikonon látható oszlopok azt számszerűsítik, hogy melyik ország hány világversenyre jutott ki az elmúlt 19 évben.
Fél pontot kaptak azok, akik bár ki egyszer sem jutottak, de 1-1 pótselejtezőig azért elvergődték magukat.
Láthatjuk, aki él és mozog, előttünk van. Horvátország alig néhányszor hiányzott, pedig feleannyi lakosa van mint nekünk, és aligha jobbak az infrastrukturális és az anyagi lehetőségei. Szakértelemben van nagy különbség, ez látszik azon is, hova igazolnak és milyen karriert futnak be a Dinamo Zagreb, vagy épp a Hajduk Split fiataljai.
Összejött már a bosnyákoknak (2014), a szlovákoknak (2010), az alig mérhető lakossággal bíró Szlovéniának (2000, 2002, 2010), és a sehol sem jegyzett letteknek (2004) is. Pótselejtezőig hozzánk hasonlóan eljutott Észtország (2012) és Montenegró (2012) is.
Akiket megelőzünk: Albánia, Fehéroroszország, Macedónia, Moldova, Litvánia. De őket is csak egy 15 évvel ezelőtti, brutális vereségbe torkolló pótselejtező miatt, ami már eleve csak egy évezredenként egyszer látható, bugyuta öngól miatt jött össze.
Ezeket a parádés eredményeket két kivételtől eltekintve csak és kizárólag magyar edzők érték el. A magyar edzői közeg felejtette el kitermelni azokat a játékosokat is, akik aztán csúnyán megégtek Jugoszlávia, Norvégia, Liechtenstein, Szlovákia, Moldova, Málta vagy épp Izland ellen. Csak és kizárólag a magyar.
Kérdezem én, ezek után, akár csak icike-picikét is, de nem jogos a hülyézés? Tényleg, még mindig rinocéroszbőrrel vissza lehet pattintani a kritikákat? Nem lehetne egyszer abban az életben felállni, és azt mondani: igen, emberek, valamit rosszul csinálunk, mert nálunk kisebb, szegényebb, szerencsétlenebb országok is odaérnek időnként, csak mi nem, és ezért mi, edzők IS hibásak vagyunk? Nem? Biztos nem?
Megáll az ész.
Kár, hogy sok edzőé már 25 éve áll.