A Professzor már a sípszó előtt egy órával meglepte az embereket. Míg a Napoli kezdője a várakozásoknak megfelelően alakult, az övé csak a kérdéseket halmozta, a válaszokat nem. Az addig oké, hogy Özil, Ramsey és Flamini játszik, de hogy Arteta és Rosicky is? Milyen felállásban játszanak, és hogy férnek be majd ezek mind egyszerre a kezdő tizenegybe?

Bő tíz perc alatt azonban kiderült, hogy remekül megférnek az említett spílerek egy csapatban. Nyoma sem volt annak a problémának, ami annyira jellemzi az Arsenalt - a céltalan passzolgatás -, amikor nem megy nekik a játék, és annak a gondnak sem, ami akkor nehezedik egy csapatra, amikor ennyi, eredeti posztját tekintve középső középpályás kerül egyszerre a pályára.

Ez a poszt főleg az „önzetlenség” és a „zongoracipelés” nevű urakkal házasodott össze; nem meglepő, hogy amikor négy-öt ilyen játékos lép a fehér vonalak közé, akkor mindannyian szívesen megterítenék az asztalt egymásnak, de általában nincs, aki egyen róla - magyarul kapura tör. (Gyakran ezért tetszik unalmasnak a Barcelona játéka, de ez már egy másik nap meséje lesz…)

Ezúttal viszont a londoni pályafutásának 17. évfordulóját ünneplő Wenger nagyszerűen összerakta ezt az öt embert. Egyszer sem kellett várniuk egymásra, hanem előre megtervezett, mégis természetes támadásokat vittek végig.

Persze ezeknek a támadásoknak el is kellett kezdődniük valahol. Emiatt jött kapóra Wengernek Arteta felépülése. A baszk az egyetlen a keretben, aki nem csak előre, hanem hátrafelé is szívesen mozog csapatának középpályásai közül. Benítez pedig lehet, hogy nélküle állította össze az Arsenal elleni szérumot, mert őt pont nem vette be a számításba.

A mérkőzés elején a Napoli védekezésben 4-4-2-t formált elöl Hamsíkkal és Pandevvel, amivel nem lett volna akkora baj, ha mondjuk azt kellett volna megakadályozniuk, hogy Flamini és Ramsey labdát kaphasson. Arteta azonban nem a szlovák-macedón retesz mögött várta, míg elkerül hozzá a laszti, hanem okosan elébe jött a dolgoknak. Így egyrészt nem kellett annyira messzire passzolnia Mertesackernek és Koscielnynek (ezért nehezebb volt elvenni tőlük a labdát - mindketten 96% fölötti passzpontossággal zártak), másrészt pedig ő is könnyebben továbbíthatta azt a szélre, Sagnának vagy Gibbsnek, illetve középen Flamininek és a két szélről befelé törő Rosicky-Ramsey párosnak.

Ennek kulcsa volt Mesut Özil. A német-török irányító Londonba érkezése óta hihetetlen változáshullámot hozott az Ágyúsoknál. A piros-fehérek feltöltődtek önbizalommal, és a labda birtokában nem várják, hogy megnyíljon a rés az ellenfél védelmén, hanem príma keresztmozgásokkal maguk harcolják ki azt.

A Madridból távozásakor a csapattársai által megsiratott Özil ezúttal is azt csinálta, amihez a legjobban ért: a helyváltoztatáshoz. Ő talán a világon a legjobb ebben, olyan, mint egy cápa: amikor megáll, megszűnik létezni. Főleg jobbra futott ki, amivel egyrészt magára vonta a védelem figyelmét, másrészt pedig helyet cserélt Ramseyvel, aki így szabadon bejöhetett középre, hogy kombináljon a társakkal. Persze olyan is volt, amikor egy jobb oldalon futó támadásnál a bal oldalon kereste a szabad területet; egy nála kevesebb játékintelligenciával megáldott játékosnál ez hatalmas hülyeség is lehetett volna, de ő még ebből a kifacsart pozícióból is hatalmas gólt lőtt.

Bár a kontrázás a Napoli reszortja lett volna eredetileg, hátrányban a sötétzöld mezben pályára lépő vendégek kénytelenek voltak kezdeményezőbben fellépni. Mivel az Arsenal középpályásainak mindig sikerült hihetetlen gyorsan visszarendeződni, ezért a kontrákról lemondhattak; még a jól cselező balhátvédből, Juan Zúnigából is felkészült a hazai csapat, ezért egyedül a Christian Maggiót helyettesítő Mesto volt szabad ember.

Ha pedig sikerül levédekezni a támadókat (egyedül Insignének voltak kapuralövései - azok is egy kivételével mind fölémentek), és egyedül a jobbhátvédnek ad teret és időt az ember, akkor meglehetősen jó esélye van a győzelemre. Pláne úgy, hogy mindössze néhány perccel találatát követően Özil egy váratlan letámadás utáni labdaszerzésből maga ment el a jobbszélen, s adott nagyszerű gólpasszt Giroud-nak.

Nem véletlen, hogy innen, a jobb oldalról született az Arsenal mindkét gólja; Wenger ezt a szélt azonosította, a Napoli gyenge pontjaként, s szinte minden támadásukat itt vezették az Ágyúsok. A kétgólos hátrány pedig úgy összetörte a Napolit, mint ahogy még sosem láttam őket; s furcsa, de a hátralévő 75 perc (!) csak azzal telt, hogy mindkét fél a hármas sípszót várta.