Átigazolás

A világ legdrágábbja csak ritkán sül be

  • P. Kele János

Gareth Bale megvételével zsinórban ötödször döntötte meg az átigazolási rekordot a Real Madrid - kérdés, vajon a magas vételár garanciát jelent-e a sikerre. Megnéztük, hogy muzsikáltak a világ legdrágább játékosai az elmúlt negyven évben.

Vasárnap este véget ért az idei futballnyár leghosszabb transzferszagája, Gareth Bale hivatalosan is a Real Madrid futballistája lett. A vételár egyelőre vitatott, a sajtó 100 millió euróról ír, de a spanyolok csak 91-et ismernek el, állítólag nem véletlenül: a világért sem akarják, hogy a walesiből a világ legdrágább játékosa legyen. Vajon miért?

Hát persze, azok a fránya károgók. A legtöbb ember fejében ugyanis még mindig tartja magát az ostoba féligazság, miszerint ennyi pénzt egyetlen játékos sem ér. Ostoba, mert amellett, hogy ez a kijelentés tételszerűen nem igaz (hiszen minden áru értéke akkora, amekkorát a vevő hajlandó érte kifizetni, tiszta sor), még a történelem sem igazolja: a futball eddigi legdrágább játékosai a maguk korában mind hasonlóan irreális összegért váltottak klubot, és csak alig néhányra lehetett később rásütni az egyértelmű bukást jelző címkét.

Cruyff volt az első fecske

Sokak egybehangzó véleménye, hogy a futball elüzletiesedése a '70-es évek hajnalán, az észak-olasz klubok nyakló nélküli költekezése idején indult. Korábban nem igazán volt jellemző, hogy egy-egy játékos jelentősebb pénzösszegek ellenében váltson klubot, a piac nagyjából úgy nézett ki, mint mostanság a kézilabdában, szinte kizárólag a lejáró szerződések mozgatták.

Az első igazán nagy fogás Johan Cruyff volt, a holland már mai mércével mérve is szupersztárnak számított, imádata gyakorlatilag vallássá vált, rajongói isteni üzenetként értelmezték még nevének kezdőbetűit is. Miután zsinórban három BEK-győzelemig vezette az Ajaxot, az akkor épp jókora gödörben lévő Barcelona úgy döntött, megéri érte bankot robbantani: mai ésszel felfoghatatlan, de 1973-ban a 922 ezer fontos vételár valósággal sokkolta a közvéleményt.

A holland azonban az utolsó centig megszolgálta az érte kifizetett pénzt. Tizennégy év után bajnoki címig vezette a katalánokat, második évében Aranylabdát nyert, tulajdonképpen új identitást adott a klubnak. Mindent és mindenkit a saját képére formált, az általa betáplált stílus mentén alakult át az utánpótlás, az ő filozófiáját vették át a La Masián, a felnőtt csapatnál, mindenhol. Később edzőként is szolgálta a csapatot, teljes karrierjét tekintve mindent megnyert a Barcával, amit csak lehetett. És ami talán ennél is fontosabb, neve összeforrt a klubbal, valódi branddé vált.

Pedig az általa tartott rekord csak két évig élt, 1975-ben ugyanis a Napoli áttörte az egymilliós álomhatárt: 1.2 millió fontot fizetett a Bologna csatáráért, Giuseppe Savoldiért. A négyszeres olasz válogatott játékos 118 meccsen 55 gólt szerzett a déliek színeiben, Olasz Kupát nyert, a bajnokságban a második helyig tornázta fel csapatát. Nápoly korábban sosem látott hasonló sikereket, ezek közelébe is csak akkor sikerült megint eljutni, amikor ismét világrekordot jelentő összeget fizettek egy játékosért.

Egy évvel később megint dőlt a rekord, Paolo Rossit a Vicenza 1,75 millió fontért hozta el a Juventustól. A csapat ugyan vele sem lett sokkal jobb, de Rossi nevet szerzett magának, 94 meccsen 60 góljával a korszak igazi topcsatárává nőtte ki magát. Amikor 1979-ben kiestek, továbbált, visszatért a Juventushoz, bunadabotrányba keveredett, majd világbajnoki címig vezényelte a squadra azzurrát. Hogy megérte az árát, nem is vitás.

Maradona a saját rekordját döntötte meg

1982-ben a rekord visszatért Spanyolországba: megint a Real Madridot hasztalan üldöző Barcelona villantott, és megint egy külföldiért, bizonyos Diego Maradonáért. Az argentin csodagyerek 1982-ben 3 millió fontért érkezett, de végül nem lett belőle különösebben nagy sikersztori. Persze voltak jó meccsei, és már ekkor is látszott, hogy korszakos tehetség, de egyrészt sérülések hátráltatták, másrészt csupán egyetlen Király-kupát tudott behúzni a csapattal - így amikor két évvel később a Napoli 5 milliót kínált érte, gondolkodás nélkül elpasszolták.

Világrekord átigazolások
klubonként
Real Madrid, Milan, Inter, Juventus 4
Napoli, Sunderland 3
Newcastle, Barcelona 2
Lazio, Real Betis, Vicenza, Roma, Sheffield Wednesday, Preston North End, Derby County, River Plate, Arsenal, Falkirk, Blackburn Rovers, Sheffield United, Bolton Wanderers, Middlesbrough, Aston Villa 1

Maradona így igazából Nápolyban virult ki, bajnoki címig, UEFA-kupa sikerig vezette a korábban soha semmit nem nyerő gárdát. Az argentin válogatottat egymaga cipelte vb-címig 1986-ban, és egyébként is, vitán felül a világ legjobbja volt akkoriban. Az utolsó fillérig visszahozta az árát, a San Paolo Istenként imádta, az 1990-es világbajnokság elődöntőjében állítólag az egész stadion neki és az argentinoknak drukkolt a hazai kedvencek helyett.

Pedig ekkor már nem ő volt a világ legdrágább játékosa, a Silvio Berlusconi által összevásárolt Milan ugyanis 1987-ben 6 milliót szurkolt le Ruud Gullitért. A holland első három szezonjában kamatostól visszahozta az árát, bajnok lett, egymás után két BEK-et nyert, igazi márkanévvé vált.

A rekordját 1990-ben döntötték meg, Roberto Baggio 8 millió font ellenében tette át székhelyét Firenzéből Torinóba. A Fiorentina szurkolói kis híján felgyújtották a várost, Baggiót árulónak címkézték, de az olasz futball akkori legnagyobb tehetsége ilyen teherrel a nyakában is beragyogta a Juventust. A klub 1994 és 1998 közé eső fénykorában ugyan már nem kapott szerepet, de öt év alatt így is behúzott egy UEFA-kupát, 1993-ben pedig az Aranylabdát is bemutathatta a Delle Alpi közönségének. Hogy bukott volna, fel sem merülhet.

Papinnek csak epizódszerep jutott a Milannál - fotó: tumblr

Jean-Pierre Papinért 1992-ben 10 milliót fizetett a Milan, a francia azonban annak ellenére sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hogy kétszeres bajnok és BL-győztes lett Milánóban. 55 bajnokin 25 gólt szerzett, de egyetlen pillanatig sem tudott vezére lenni a csapatnak, így előbb a kispadon, majd később a lelátón találta magát. Az 1994-es BL-döntőn sem került a keretbe, ekkor távozott, jókora ráfizetéssel.

A rekordot persze ekkor már jó ideje nem ő tartotta, Gianluca Vialli ugyanis még átigazolása évében túlszárnyalta. A támadó a Sampdoria mezét cserélte a Juventuséra, az ellenkező oldalra pedig 12 millió font vándorolt, egy összegben. És, hogy bejött-e? Legyen elég annyi, hogy négy évvel később csapatkapitányként emelte magasba a BL-trófeát.

Volt, aki csúnyán befürdött

1992 a rekordok éve volt, a Milan például rögtön két névvel is megjelent a listán, Papin után a szélső Lentinit szerezte meg, 13 millióért. Az olasz első szezonjában még tuti kezdőként ment BL-döntőig a piros-feketékkel, de aztán megsérült, és többé már nem is nyerte vissza régi formáját.

Alan Shearer 1996-ban a Blackburntől került Newcastle-be, 15 millió font ellenében. Bár trófeákat nem sikerült nyernie, 404 meccsen 206 góllal segítette csapatát, klubikon lett, évekig az angolok első számú csatárának számított. Visszavonulása után edzőként is dolgozott a csapatnál, igaz, ő sem tudta megmenteni a Szarkákat a kieséstől.

Ronaldo vékonyan, a Barcában. Ma már hihetetlennek tűnő párosítás.

Az események igazán innentől pörögtek fel, gyakorlatilag évente lettek egyre drágábbak és drágábbak a játékosok. 1997-ben Ronaldo a Barcát hagyta ott az Interért, az olaszok 19.5 millió fonttal kárpótolták a katalánokat. A brazil első szezonja ugyan parádésra sikerült (egy UEFA-kupa győzelemmel tette fel rá a koronát), de aztán három éven keresztül szinte folyamatosan sérülések gyötörték, és nem tudott hasznára lenni a csapatnak. 2002-ben tért vissza, és bár kis híján bajnok lett, egy remekül sikerült vb után azonnal dobbantott, hogy a galaktikus Real legújabb sztárjává avanzsáljon.

Egy évvel később egy másik brazilért, Denílsonért robbantottak bankot, a szélsőt a Betis 21 millió fontért hozta át Európába. A cselgépnek azonban nem feküdt a szabályozottabb, taktikusabb foci, simán eltüntették a pályán, aztán pedig meg is sérült. Két évvel az érkezése után a Betis kihullott a másodosztályba, a brazilt pedig postafordultával hazaküldték, a Flamengo vette kölcsön.

1999 megint az Interé volt, most Christian Vieriért fordították ki a bukszát, a csatár játékjoga 32 millió fontot kóstált. Trófeákat viszont ő sem hozott a kék-feketéknek, igaz, rengeteg gólt szerzett, és vándormadár énjére rácáfolva viszonylag sokáig szolgálta is a csapatot.

2000-ben előbb a Lazio, majd a Real Madrid döntötte meg a rekordot, előbbi Hernan Crespót, utóbbi Luis Figót szákolta be 35 millió font feletti összegért. Mindkét játékos megérte az árát, az argentin ezt 73 meccsen szerzett 48 góllal, a portugál bajnoki címekkel és BL-sikerrel bizonyította tehetségét.

Figo leigazolása új korszakot hozott a világ futballjában

Zinedine Zidane következő évi, 53 millió fontos vételára aztán jó időre bezárta a rekordpiacot. A francia karmester első szezonjában BL-győzelemre vezette a királyiakat, és ha számításba vesszük, hogy a házasság tulajdonképpen ezért köttetett, nem igazán lehet bukásnak ítélni az üzletet. Zidane ráadásul éppen azt a könnyed eleganciával vegyes zsenialitást csempészte be a Madrid játékába, amit a szurkolók a királyiak védjegyének tartanak, és nagyjából az ő távozása óta nem képes a szemnek is tetszetős focit játszani a Real.

Kaká 2009-es leigazolásával a francia pótlása lehetett a cél, de a brazil világbajnok semmilyen módon nem tudta legitimálni az érte kifizetett 56 millió fontot, vaskos bukás lett a vége a kalandnak. Előbb a pályán nem találta a helyét, aztán megsérült, végül nem tudta magát visszaverekedni a kezdőbe, pedig három edző keze alatt is bizonyíthatott volna. Így nem keltett túl nagy meglepetést az a nem sokkal ezelőtt érkezett a hír, hogy aláírt a Milanhoz, méghozzá ingyen.

A legutóbbi rekorder Cristiano Ronaldo volt, a portugálért 80 millió fontot fizetett a Madrid, de a brutális reklámérték mellé szekérderéknyi gól is járt. 137 spanyolországi meccsén eddig 146 gólt lőtt CR, ez pedig még úgy is brutális mutató, ha tudjuk, hogy az egész Real játéka az ő kiszolgálásnak volt alárendelve az elmúlt 3 évben.

A világ eddigi legdrágább játékosai
1973-2013
Játékos Honnan Hová Mennyiért Mikor
Johan Cruyff Ajax Barcelona 922 ezer* 1973
Guiseppe Savoldi Bologna Napoli 1,2 millió 1975
Paolo Rossi Juventus Vicenza 1,75 millió 1976
Diego Maradona Boca Juniors Barcelona 3 millió 1982
Diego Maradona Barcelona Napoli 5 millió 1984
Ruud Gullit PSV AC Milan 6 millió 1987
Robberto Baggio Fiorentina Juventus 8 millió 1990
Jean-Pierre Papin Marseille AC Milan 10 millió 1992
Gianluca Vialli Sampdoria Juventus 12 millió 1992
Gianluigi Lentini Torino AC MIlan 13 millió 1992
Alan Shearer Blackburn Newcastle 15 millió 1996
Ronaldo Barcelona Internazionale 19,5 millió 1997
Denílson Sao Paulo Betis 21,5 millió 1998
Christian Vieri Lazio Internazionale 32 millió 1999
Hernan Crespo Parma Lazio 35,5 millió 2000
Luis Figo Barcelona Real Madrid 37 millió 2000
Zinedine Zidane Juventus Real Madrid 53 millió 2001
Kaká AC Milan Real Madrid 56 millió 2009
Cristiano Ronaldo Manchester United Real Madrid 80 millió 2009
*az összegek angol fontban értendőek