A csontvázak úgy tűnik, hogy sohasem fogynak el... Az embernek legalábbis ez az érzése, amikor olvassa a naponta érkező híreket az elmúlt évtizedek dopping-ügyeiről. Nemrég a '98-as Tour de France mintáit elemezve derült ki, hogy a teljes élmezőny az akkor még kevéssé ismert - ma már tűzzel-vassal irtott - EPO-t használva jutott túl a háromhetes körverseny gyötrelmein, hamarosan pedig a nyugat-német sportvezetés szennyese kerülhet kiterítésre. A Süddeutsche Zeitung értesülései szerint ugyanis a Német Sporttudományi Intézet felkérésére elkészült az a körülbelül 800 oldalas tanulmány, amely az egykori NSZK sportvezetésének központosított doppingolással kapcsolatos "piszkos titkait" volt hivatott feltárni.
A német lap által megszellőztetett első részletek szerint a hetvenes évektől kezdve (de lehet, hogy már előbb is) államilag elrendelt módon zajlott a "vasfüggöny" túloldalán is a kokszolás. A berlini Humboldt Egyetem által elkészített, "A dopping Németországban az 1950-es évektől kezdve" címre keresztelt tanulmány szerint többek között az egykori NSZK belügyminisztere is utasításba adta, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy "ne kerüljenek hátrányba a kelet-német sportolókkal szemben". Az államilag szervezett doppingolás fő motivációja és egyik csúcspontja vélhetően az 1972-es müncheni olimpia volt, amely előtt rohamtempóban igyekeztek ledolgozni "sporttudománybeli" hátrányukat a keleti blokk országaival szemben. A legsötétebb részleteket persze egyelőre még kevesen ismerik, az ugyanakkor már most napvilágot látott, hogy annak idején a "szerek" hatékonyságát ifjúsági korú sportolókon (is) tesztelték az NSZK-ban.
A történészek nem kímélték a labdarúgó-válogatottat sem (nem az volt a dolguk), így hamarosan bizonyítékok is napvilágra kerülhetnek abban a vonatkozásban, hogy a '74-es, '82-es és '86-os, egyaránt NSZK-s döntős szerepléssel végződő foci-világbajnokság előtt is doppingszerekkel serkentették a focistákat. Arról már korábban is hallottunk több feltételezést, hogy - a számunkra máig tartó fájdalmat okozó - '54-es berni vb-döntő előtt is "teletolták" a német aranylábúakat. Az öt éve készülő tanulmányt már áprilisban lezárták a berliniek, igaz azóta sem látott napvilágot, mivel konkrét neveket is felsorol, a "vétkes" sportolók mellett orvosokat, politikusakat is megnevez, a névsor nyilvánosságra hozatala pedig vélhetően egy egyszerű rövidhírnél sokkal nagyobb hullámokat kavarna.
Az eset kapcsán persze joggal vetődhet fel bennünk, hogy vajon mikor kerül majd hasonlóan átfogó vizsgálat alá a magyar sportélet aranykorának ilyen jellegű háttere. Ahogy többek között a valaha volt egyik legjobb női sprinter, az amerikai Florence Griffith Joyner bántóan korai halálát is összefüggésbe hozták annak idején a doppinggal, úgy nálunk is számos nehézatléta hunyt el az elmúlt években meglepően fiatalon, ötvenes évei elején. Az eseteket pedig hazai sportberkekben - nem nyilvánosan - többnyire szintén a "szerhasználattal" hozzák összefüggésbe. Igaz félő, hogy ha a szöuli olimpia komoly vihart kavaró doppingügyei (a két súlyemelő, Szanyi Andor és Csengeri Kálmán lebukása), valamint a 2004-es athéni játékokon elvett két magyar nehézatléta-arany (Annus Adrián és Fazekas Róbert) okozta botrány után sem került sor komolyabb múltfeltárásra, akkor - újabb botrányok híján - egyelőre felderítetlen marad a magyar sportmúlt ezen szelete...