Vélemény

Véget ért pólósaink "szerb-fóbiája"

  • Vásárhelyi Tamás

A szerdai vb-csoportmeccsen elszenvedett 13-10-es vereség után szépen csendben beletörődött mindenki, hogy Szerbia jelenleg jobb a mieinknél vízilabdában.

Váratlanul csendes lett a szerdai szerb-magyar vízilabda vb-csoportmeccs visszhangja. Azt ugyan senki sem várta, hogy az elbukott '54-es foci vb-döntőhöz hasonlóan a magyar nép majd tévéket dobál ki az ablakon, ugyanakkor most nem jöttek a szokásos dumák Mohácsról, Don-kanyarról és az évekig szajkózott szerb fóbiáról. Szépen lassan beletörődtünk ugyanis, hogy a pekingi olimpia óta már nem mi fújjuk a passzátszelet ebben a sportágban. A Kemény-éra utolsó négy évében ugyan már folyamatosan jöttek a vereségek déli szomszédunk ellen, ám mindenki az "olimpia a mi felségterületünk" mantra bűvkörében élve bízott abban, hogy az igazán fontos pillanatokban majd legyőzzük az ősi riválist.

Londonban aztán a két csapat végül csak a csoportkörben futott össze (14-10 oda), az egyenes kiesés szakaszban pedig a későbbi ezüstérmes olaszok előbb minket, majd Udovicsicsékat is megállították. A londoni ötödik hely a három olimpiai győzelmet (2000, 2004, 2008 - ki ne tudná) hozó sikerkorszak lezárása mellett egyben egyfajta "megnyugvást" is hozott a magyar pólóban. Most már ugyanis nem ringatjuk magunkat abban a tévhitben, hogy mi vagyunk a legjobbak, beérjük csupán a "világ legjobbjai közé tartozunk" kitétellel. Ez így is van rendjén, hiszen az eredmények tényleg ezt mutatják. Az új kapitánnyal, a játékosként háromszoros olimpiai bajnok Benedek Tiborral felálló, erősen átalakuló csapat ugyanis bárkit képes legyőzni, ugyanakkor, ahogy a margitszigeti Vodafone Kupán elszenvedett vereséget is megmutatták, a jelenlegi kiegyensúlyozott mezőnyből sok csapattól képes kikapni.

A Szerbia elleni csoportrangadó előtt most már nem is "szerbfóbiázott" senki, egyszerűen tudomásul vettük, hogy a 2009-es világbajnok, számtalan klasszissal felálló válogatottjuk jelenleg jobb, mint a miénk. Furcsa és kijózanító felismerés lehet ez azoknak, akik négy évig bedőltek a visszatérő vereségek után rendre a sorsszerűségben vagy a kivételes balszerencsében menedéket keresőknek. Ám a pofon akkor is jön, ha nem akarjuk, hatása pedig ilyenkor is kijózanító tud lenni. A szerdai 13-10-es vereség most nem fájt annyira, mint két éve a sanghaji vb-elődöntő (máig szétveti az embert az ideg a sokszori négygólos vezetés után elbukott meccs miatt), mert most sajnos az akkorinál jóval kevesebb esélyünk volt Szerbia ellen.

Igaz, most már senki sem hivatkozik a turáni átokra, mert mindenki számára egyértelmű, hol a helyünk. Nyugodtan levehetjük a szemellenzőt (a nyilatkozatokat elnézve a játékosok ezt már szerencsére régen megtették) és csendben dolgozva, elindulhatunk egy újabb sikerkorszak felé. A realitások talajáról indulva, egészen a fellegekig. Mint annak idején Kemény Dénes 1997-es kapitányi kinevezése után...