Még szinte el sem kezdtük felírni a két csapat kezdőit és formációit, de máris a változásokat kereshettük bennük. Bár eddig az összes Konföderációs Kupa-mérkőzésén ugyanolyan elképesztően magas tempóval kezdett a brazil válogatott, úgy látszik, a spanyol válogatott mégsem készült fel eléggé ebből, s már egyből az elején beszorult a saját kapuja elé.

Ehhez hozzásegítette a hazai csapatot a Maracana hetvenezer nézőjének harsogó himnusza; egyszerűen mindenki annyira fel volt pörögve a hazaiak közül, hogy lehetetlen volt nem nekitámadni Casillas kapujának. Ramosékat valószínűleg még egy másik esemény is a döbbenet küszöbére űzött: Hulk valószínűleg a tornán első veszélyes beadását eresztette meg a második perc közepén, amely a még nem teljesen koncentráló spanyol védelem segítségével Fred-góllá érett.

Ez - és a folyamatos brazil letámadás - egyszerűen nem engedte a vendégeknek, hogy irányításuk alá vonják a meccset. Xaviék egy nappal később játszották ugye az elődöntőt, ami ráadásul 120 percesre sikerült, ezért inkább egy lassabb tempó felelt volna jobban meg nekik, de Scolari pontosan tudta ezt. Paulinhóval, Alvessel és Oscarral az élen már az ellenfél térfelének közepén nem hagyta élni az ellenfelet, akik az olaszok elleni idegőrlő párharcot még nem pihenték ki teljesen, s rengetegszer elhagyták a labdát ebben a rendkívül veszélyes pozícióban.

Ebben besegített a braziloknak az is, hogy ezúttal Gustavo nem a bal, hanem inkább a jobb oldalán kezdett a középpályának, helyet cserélve Paulinhóval. Így sokkal természetesebben helyezhette a nyomást előbbi a kezdeményezőbb Iniestára, utóbbi pedig az alapból ,,mélyebben" helyezkedő Xavira.

Körülbelül negyedóra alatt alábbhagyott a kezdeti lelkesedés, s visszaállt saját térfelére a Scolari-csapat. Persze ennek is egyértelmű oka volt: az előny megszerzésével és a tempó beindításával már elérte kezdeti célját az ötszörös világbajnok; most már csak arra kellett várnia, hogy a spanyolok túlságosan is feljöjjenek a félpályára, majd Neymar és Fred révén leindítani őket.

Ez perceken belül meg is történt. Előbb Arbeloa kapott sárga lapot (ami ha nem megy elérhetetlenül Neymar elé a labda, akkor simán piros is lehetett volna), majd Ramos ugrott Oscar hátára, aki már épp betört volna a tizenhatoson belülre.

A felpörgő ritmust az is jelezte, hogy még a spanyolok is csak így tudtak helyzetbe kerülni; Pedro ziccerét azonban hatalmas bravúrral vágta ki Luiz, így extra önbizalmat adva csapattársainak, akik szinte az ellentámadásból eldöntötték a meccset. Neymar Oscartól kapott labdájából bevágott bombája teljesen méltó volt ahhoz, hogy megkapja a torna Aranylabdáját a minizseni, s minden kanapészurkoló tudja amúgy is, hogy lélektani szempontból az ilyen lefújás előtti gól kettőt ér.

Ahogy kettőt érnek a fordulás utáni találatok is. Hiába cserélte le del Bosque a sárga lapos, ráadásul horribilisen helyezkedő Arbeloát a szünetben  - a Real Madrid hátvédje hiába blöffölt azzal, hogy felhúzódik a támadásokkal, Neymar vette a lapot, s esze ágában sem volt követni, hanem elöl maradt, hogy légüres területen kaphassa a labdát - Azpilicuetára, a Chelsea hátvédjét ezúttal a helyet cserélő Neymar-Fred páros tréfálta meg. Utóbbi pedig bebizonyította, hogy ha ilyen trió játszik mögötte, mint a Hulk-Oscar-Neymar hármas, akkor nincs szüksége Scolarinak még egy cselgépre, hanem teljesen elég egy ennyire funkcionális csatár, mint a Fluminense centere.

3-0, sakk-matt. Ezután del Bosque már hiába próbálkozott azzal, hogy a szezonban 75. tétmeccsén pályára lépő, teljesen enervált Mata helyére behozza Navast, már ez sem jött be. A Real Madrid egykori mesterének nem a taktikázás, hanem a csapatépítés az erénye. A világbajnok együttesnek a morálját viszont annyira megviselte már a kapott három gól, hogy már csak zavartan mosolyogtak rajta, amikor Ramos mellélőtte a Marcelo szabálytalanságáért kapott büntetőt.

A gyors góllal és az ehhez társuló letámadással hatalmas pofont kapott a spanyol válogatott, amely ezután egyáltalán nem bírt észhez térni. Del Bosque ragaszkodása ugyanis ahhoz, hogy lehetőleg ne kontrázzon csapata, egyszerűen tompává teszi a spanyolokat. Hiába van annyi Barcelona-játékos a keretben, nem tud egy fluid játékstílust kialakítani a márki, amelyből akcióból is veszélyes lehetnének a kapura a vörösök - ráadásul nemhogy a mostani, hanem a fénykorában lévő Torres erősségeinek sem felelt volna meg a folyamatos passzolgatás, aki így teljesen feleslegesen téblábolt a pályán.

Azzal tehát, hogy nem vállal rizikót, kockáztat csak igazán a spanyol kapitány (mivel a labdát általában nem kapura törésre használják játékosai, hanem időhúzásra, így pozitív végkimenetele nem is lehet egy támadásnak, hanem csak a labdaeladás); s tökéletesen felismerte Scolari, hogy valami olyasmit kell előadni, mint a Bayern München, amely játszóképessége mellett elsősorban fizikalitásával és agresszivitásával múlta felül a BL-ben is a spanyol válogatott alapját képező Barcelonát.

A selecao a hazai pálya mindenfajta előnyét is beleszámolva így a vb első számú esélyesévé lépett előre, s hacsak kulcsfontosságú poszton nem éri sérülés vagy más egyéb veszteség Scolari együttesét, akkor 2002 után duplázhat is a brazil kapitány. Együttese ugyanis mindent tud, amit kell, s nem esik a kiszámíthatóság hibájába sem, hanem próbál alkalmazkodni ellenfelei gyenge pontjaihoz.