A múlt hétvége magyar és spanyol bajnoki fordulóival, valamint a német kupa döntőjével hivatalosan is lefőtt a 2012/2013-as európai futball-szezon, úgyhogy eljött az értékelések, az álomcsapatok és a gólösszefoglalók ideje. A szezon legszebb találatait már összeszedtük, a következő lépés pedig nem is lehet más, mint az álomcsapat összeállítása. Igen ám, de a szabályok rendhagyóak: egy csapat csak egy játékossal képviseltetheti magát.

Aki nem szeretné végigolvasni, csak fröcsögne egy jóízűt, hogy miért maradt ki X, és hogy képzeljük, hogy Z helyére a teljesen fogalmatlan Y-t állítottuk, annak itt a kezdő felállás kissé kacskának tűnő 4-3-3-ja: Neuer – Zabaleta, Thiago Silva, Garay, Evra – Gündogan, Pizarro, Mata – Ronaldo, Messi, Bale

Hiába a minden idők legnagyszerűbb Bundesliga statjaival hasító Ribéry, és a világ megdöbbenésére csapatemberként kúszó-mászó Robben, az idei Bayern igazából a bekksorával verte agyon Európát. Egyszerűen nem lehetett nekik gólt lőni, a bajnokságban 34 meccsen úgy kaptak 18-at, hogy abból három a sehova sem számító utolsó bajnokijukon esett, a BL-ben pedig a sem a Juventus, sem a Barcelona nem tudott a hálójukig hatolni, pedig együtt volt rá cirka 360 percük. Ha tetszik, ha nem, Manuel Neuer szép csendesen a világ legjobb kapusává nőtte ki magát: végig magabiztosan, emlékezetes potya nélkül állta az ellenfél támadásainak útját, ha pedig kellett, különösebb szívfájdalom nélkül elővett egyet teljesen valószínűtlen bravúrjaiból. A cseréje nálunk de Gea, de azokra sem haragszunk meg, akik a tavasszal parádézó Diego Lopez mellett teszik le a voksukat.

Zabaleta képe már tavaly is a sallangmentes védő cikkely alatt szerepelt a közhelyszótárban, de a City csillogó támadójátéka miatt akkor még kevesen vették észre, mekkora értéke is ő a csapatnak. Idén viszont már közel sem szaladt annyira a szekér, mint a bajnoki címet hozó évadban, Silva, Nasri és Agüero is rettenetesen hullámzóan teljesített, sőt, igazság szerint Zabaletán kívül mindegyik manchesteri kéknek voltak hullámvölgyei a szezonban. Az argentin viszont végig állhatatosan galoppozott a vonal mellett fel és le, miközben ember nem akadt, aki elvitte volna mellette a labdát. A tartalékja Daniel Carvajal, akit már megénekeltünk egyszer, a legnagyszerűbb fiatal ígéretek között.

Thiago Silva már a Milanban is a világ legjobb középhátvédjének számított, de mivel Párizsban kicsit eltűnt az egyszeri fotelszurkoló szeme elől, mostanra sokan megkérdőjelezik helyét a legnagyobbak között. Pedig nincs miért: a brazil még mindig mindent tud, amit egy klasszis bekknek tudnia kell, kiválóan helyezkedik, verhetetlen a levegőben, viszonylag gyorsan fordul, remek ütemérzékkel indít. A sérülésekkel mondjuk nincs szerencséje, kétszer is kénytelen volt kihagyni másfél hónapot, de amikor a pályán lehetett, vajkezű karmesterként gardírozta Ancelotti védelmét. Cseréjeként felkészül Papasztatopulosz, aki jövőre már Dortmundban riogathatja az ellenfelek csatárait.

Garay élete szezonját futotta a Benficában, kicsiben (bajnokság, kupa, EL) még akár a triplázás is összejöhetett volna neki, de végül amolyan „leverkusenes” módra mindhárom fronton be kellett érnie az ezüsttel. Pedig nem rajta múlott: végig kiegyensúlyozottan sarabolt a támadók között, sem a levegőben, sem a földön nem lehetett átjátszani. Lassan úgy néz ki, megérett egy komolyabb liga komolyabb csapatára is, nem véletlenül rebesgetik vele kapcsolatban kitartóan a Manchester United és a a Chelsea nevét is. Cseréje Campagnaro, aki egy kiegyensúlyozott csapatban nagyon megbízható belső védő lehetne, mégis az Inter mezében láthatjuk jövőre. Kár.

Evra tavaly már annyira pofátlanul csalta a focit Manchesterben, hogy Ferguson nem átallott egy holland kiscsapatból embert hozni a nyakára, hátha sikerül végre jobb belátásra bírnia kedvenc balbunkóját – ez pedig olyan nagyszerűen sikerült, hogy a francia jobb kiadásban tért vissza, mint valaha. Nem elég, hogy az egész szezonban megbízhatóan és menetrendszerűen taposta a vonalat és osztogatta az asszisztokat, világ csodájára még a gólokat is elkezdte rugdosni. Ha jól számoltam, összesen négyig jutott a bajnokságban, ami pont négyszer annyi, mint amit korábbi hét és fél Old Traffordon töltött szezonjában sikerült összehoznia. Tartalékja Baines, nagy eséllyel pont úgy, mint jövőre Manchesterben.

Egészen a BL egyenes kiesés szakaszáig jelentéktelen, alig ismert gyalognak tűnt Jürgen Klopp sakktábláján, mígnem egyszer csak kiderült, valódi szupersztár lakozik benne. Gündogan már akkor remek játékos volt, amikor Sahin pótlására elszipkázták Nürnbergből, de mostanra kiderült, ő a tökéletes igazolás, vagányabb, mint Kagava és üzletileg jóval rentábilisabb, mit Reus. Rengeteg futással, sok pontos és védelmet megbontó passzal  bizonyította, hogy ő a leginkább passzoló elem a rendszerben: ha kell védekezik, ha kell támad, és a játék bármelyik eleméből van annyi a kisujjában, hogy nagy magabiztossággal oldja meg feladatát. A Bayern elleni BL-döntőben értékesített büntetője ráadásul azt is megmutatta, hogy éles szituációkban sem vonalkódozza össze a nadrágját -ami nem feltétlenül rossz pont az utóbbi években minden fronton mindent elbukó német aranygeneráció többi tagjához képest. Azt, hogy mennyire kafa volt idén, a legjobban az mutatja, hogy egy ereje teljében lévő Vidalt szorított a padra.

A legvitathatóbb pont a csapatban, aláírom, de az egyszerűen nem járta volna, hogy épp a szezon legizgalmasabb, legpofásabb csapatából, a Fiorentinából ne kerüljön be senki a válogatottba. Pizarro ráadásul bőven pazar évet futott, a Viola kis híján BL-t érő évadában vitán felül az ő feltámadásának volt a legnagyobb szerepe. Már senki nem hitt benne, amikor Montella fogta, és köré építette a Villarrealból összekukázott csapatot, sőt, egyenesen a karmesteri pálcát adta a kezébe. Ehhez képest varázsütésre szinte minden elkezdett működni, a Fiorentina rövidpasszos, labdabirtoklásra épülő játékának alapja pedig Pizarro kiváló irányítómunkája volt. Jó registához méltóan már nem fut sokat, és többnyire az ütközésektől is irtózik, de ha nála van a labda, még mindig tudja kihez melyik ütemben dobja tovább. Cseréje Etienne Capoué, akit valaki most már tényleg elhozhatna a Toulouse-ból.

Valószínűleg egyetlen csapat van a világon, ahová nem fér be kezdőként, a spanyol válogatott – pechjére éppen szülőhazájáé. Juan Mata stílusos, könnyed, elegáns és hatékony játékával idén minden még kétkedő Chelsea-szurkolót maga mögé állított, és bár nyernie „csak” egy Európa Ligát sikerült, aligha van, aki a kékek relatív sikertelenségét az ő nyakába varrná. Annál is inkább, mivel 64 meccsen rúgott 20 gólja és 35(!) kiosztott gólpassza önmagáért beszél. Tartalékja Diego a Wolfsburgból, de vélhetően ezen a poszton szánná el magát utoljára cserére a szakvezetés.

Tavaly a legtöbben azt gondolták róla, ez volt élete szezonja, többet ilyen nem lesz, mert ennyire azért nem jó játékos. Most viszont kiderült, hogy de, az, sőt, még annál is jobb. Sőt, nem is pusztán egy a kelleténél gyorsabbra és ruganyosabbra preparált CR-klón, nem is vonalszélső, és nem is túlsztárolt. Gareth Bale újfent szintet lépett, és bár megint nem tudta BL-be vezetni a Tottenham-et, aligha van olyan szurkoló az északi féltekén, aki ezt rajta kérné számon. Úgy vált belőle a pálya csaknem minden pontján bevethető komplex támadójátékos, hogy közben alapvető erényeiből (gyorsaság, lövőerő) semmit sem veszített, cserébe viszont legalább három lépcsőfokot lépdelt felfelé játékintelligencia tekintetében. Ha tucatjával nem is döntött el sorsfordító meccseket, de három-négy demoralizáló dugója így is akadt az utolsó percekben (vs. West Ham, Southampton, Sunderland), ami egyrészt piszok jó bal lábát, másrészt mentális képességeit jellemzi. Cseréje Cazorla, aki megerőltetés nélkül vette fel a Premier League tempóját.

Habár a gólokat még mindig ipari mennyiségben termeli, alighanem ez volt Ronaldo leggyengébb madridi szezonja eddig. Sokat mondó, hogy így is simán bekerült az évad legjobb csapatába, de ő maga alighanem egyetlen aprócska kis kupácskára is elcserélte volna ezt a megtiszteltetést. Mivel az erényeit mindenki ismeri, álljon itt néhány statisztikai adat a portugál idei szezonjáról: 34 meccsen 34 gól a bajnokságban, 12-őn 12 a BL-ben, heten hét a kupában, kettőn pedig kettő a Szuperkupa döntőjében. Ez összesen 55/55: szemkápráztató, ellenállhatatlan, megismételhetetlen. Ja nem, ez utóbbi mégsem. Tartalékja Luis Suarez, aki bár továbbra sem tud homo sapiensként viselkedni (gyaníthatóan születési a rendellenesség), kis híján gólkirály lett a Premier League-ben.

Akármit csináljon is Ronaldo, Messi úgy tűnik, egy lépéssel mindig előrébb jár nála. Fél szezonon keresztül minden egyes meccsen gólt rúgott, a bajnokság minden egyes csapata ellen betalált, bajnok lett, gólkirály, zsinórban negyedszer is Aranylabdás. Az ember már épp feltenné a kérdést, hogy kell-e ennél több, amikor ráeszmél, hogy hahó, a BL-ból egy 0-7-es zakóval ütötték ki a Barcát, és már a Milan, valamint a PSG két vállra fektetése is csak pürrhoszi körülmények között sikerült. A katalánok játéka egyre inkább Messi-központúvá vált, a támadójáték minden egyes eleme az argentin zsenire volt kihegyezve, ezt pedig előbb a csapatjáték, aztán az eredmények sínylették meg. Neymar érkezése és a figyelem megosztása egy esély a változásra, kérdés, hajlandó lesz-e átadni valamennyit a vezérürü kiváltságaiból Messi. Mögötte felkészül Falcao, akit a változatosság kedvéért jövőre megint nem láthatunk a BL-ben.