A szurkoló már csak ilyen. Ha siker van, megnyugodva, örömmel veszi tudomásul a győzelmet, alszik rá egyet, majd várja a következő kiemelkedő eredményt. Ha viszont egy fontos meccs kudarccal végződik, akkor napokig képes lamentálni annak okain és okozóin. Így volt ez nálunk is az MKB Veszprém - THW Kiel kézilabda BL-negyeddöntő visszavágóját követően is, ahol bizony napokkal a veszprémi meccs után is fröcsögtek az olvasói hozzászólások cikkeink alatt. Ezek mindegyike szinte kivétel nélkül az "EHF-maffiában", a dán bírókban (utalva a német és a dán közös kézilabdaérdekekre) és még ki tudja milyen (külső) körülményekben vélték meglátni Nagy Lászlóék elbukásának okát. Még külön videóösszeállítás is született (nem kevés munkával), amely a játékvezetői páros vétkeit sorjázta a visszavágóról.
Visszatérő gondolat volt a veszprémiek kiesése után a "hol van a sportdiplomáciánk?" kérdéskör is, amelyet a kudarccal végződő sportesemények után amolyan mantra-szerűen emlegetünk előszeretettel. Pedig a sportdiplomatáink (még ha nincsenek is sokan, és nem is mindig a legmagasabb szinten tevékenykednek) bizony dolgoznak becsülettel. Csak valahogy ők úgy vannak elkönyvelve, hogy ha működik, amit csinálnak, akkor az természetes, ha viszont nem dolgoznak hatékonyan (vagy fogalmazzunk úgy, hogy mások jobban lobbiznak az érdekeikért), és valamiért méltatlanul hátrányba kerülünk emiatt, akkor a kínpadra kerülnek. Éppen ezért lenne fontos, hogy az olyan ünnepi és felemelő pillanatokban is tisztán lássunk, és értékeljük a sportvezetők háttérmunkáját, mint amilyen ez a mostani győri Bajnokok Ligája-diadal.
A veszprémi visszavágón (23-22) ugyanis korrekt bíráskodást kapott a győri csapat. Ez lenne persze az elvárás mindig és mindenkor, de tudjuk jól, hogy minden olyan sportágban, ahol "pártatlan" emberek döntenek fontos helyzetekben, akadhatnak eltérő módon megítélt játékhelyzetek. Ne adj isten tendenciózus tévedések is. Éppen ezért volt örömteli látni a szombati meccs jegyzőkönyvében azt a tényt, hogy amíg a győri csapatnál egyetlen kiállítás sem volt, a norvégokat négyszer is kiszórták két percre. Hangsúlyozom, hogy sehol sincs kőbe vésve, hogy mindkét csapatnak azonos mennyiségű büntetés dukál (vízilabdában ezt valahogy mégsem hajlandóak tudomásul venni), de mégis jó, hogy a horvát bírók ezúttal elfogadták a győriek kemény, de a durvaság határát még alulról súroló védekezését, a túloldalon viszont - teljes joggal - megtorolták az ezen határon túl nyúló keménykedést.
És ha már a sípmesterek szóba kerültek, rögzítsük rögtön azt a tényt is, hogy ezúttal nem lehetett panaszunk a bíróválasztásra sem, lévén a horvát Gubica-Milosevic kettős tényleg pártatlanul fújt végig a hatvan perc során. Mindezt csak azért hangsúlyozom, mert mégiscsak egy szomszédos ország bírópárosáról van szó. Pont ezért gondoljunk bele abba is, hogy vajon mi mit szóltunk volna ahhoz, ha egy idegenbeli visszavágót Larvikban svéd, dán vagy éppen finn bírópárosra bíz az EHF? Nem is beszélve a hasonlóan aszimmetrikus (0 perc/8 perc) kiállítási arányról? Ugye, hogy egy elveszített döntő után kollektíven lázadoztunk volna az újabb méltánytalanságok miatt? Ráadásul jelen esetben a két ország határossága mellett a 2014-es magyar-horvát közös rendezésű női kézilabda Európa-bajnokság is joggal vethet(ne) fel kételyeket az összeesküvés-elméletek (ezúttal norvég) gyártói között.
Most a győriek fantasztikus sikere után bezzeg senki sem pufogtatja a vereségek után oly hálásnak tűnő, de teljesen értelmetlen "hol van a magyar sportdiplomácia?" szlogent. Én azért halkan megjegyzem, hogy van, köszöni szépen. Dolgozik, még akkor is, ha olykor csendben, csatazaj nélkül teszi mindezt - a háttérben, ahogy kell. Így a győri Bajnokok Ligája-diadalt a szakmailag kiválóan felépített csapat, a nagyszerű közönség, a biztos anyagi alapokat megteremtő sportvezetők mellett (egy kicsit) azért a háttérben észrevétlenül dolgozó sportdiplomatáknak is köszönhetjük.