A kapus

35 éves, lejátszott több mint 520 bajnokit, több mint 30 kupameccset, több mint 100 nemzetközi klubtalálkozót, és 126-szor volt olasz válogatott. A rutinja tehát óriási, emellett 191 centiméter magas, még mindig átlagon felüliek a reflexei, úgy olvassa a játékot, ahogy kevesen, és elképesztő karizmája van. Gianluigi Buffont ma már néhányan megközelítik az olasz bajnokság kapusai közül - például Morgan De Sanctis, Federico Marchetti vagy Samir Handanovic -, de még mindig nem érte utol senki.

A védelem

A legerősebb összeállításban egy kevesekhez mérhető klasszis, Giorgio Chiellini viszi a prímet, akiről már évekkel ezelőtt is sütött, hogy egy szinten lesz Fabio Cannavaróval, Alessandro Nestával, Rio Ferdinanddal, Carles Puyollal, Marcel Desaillyvel vagy Lilian Thurammal, azokkal a tanár típusú belső védőkkel, akik mellett a saját nagymamájuk is játszhatna, ő is remek hátvédnek tűnne. Utol is érte őket.

Őt egészíti ki - még akkor is, ha Chiellini nem középen játszik - a még mindig viszonylag fiatal, de egyre rutinosabb, egyre érettebb Leonardo Bonucci, és a szintén rengeteg rutinnal rendelkező Andrea Barzagli. Előbbi meccsről meccsre egyre pontosabban végzi a dolgát, kevesebb meggondolatlanságot követ el, utóbbi pedig bár egyértelműen a leglassúbb és a legkevésbé fordulékony hármuk közül, helyezkedésével és keménységével tökéletesen hozza a szintet, amit az ember egy világbajnoktól elvár.

Melléjük zár vissza az egyik oldalról Lichtsteiner, a másikról általában Asamoah, így egy rendkívül hatékony, a szélsőket is kizáró védőfal áll össze a Juventusnál, amilyennek az utánzásával sok csapat próbálkozik, de olyan fegyelmet sehol nem látunk ezen a téren, mint a torinói gárdánál.

A középpálya

Ugyan támadásban Lichtsteiner és Asamoah ehhez a csapatrészhez kapcsolódik, mégis ők jelentik a Juve játékának egyik gyenge pontját, ahogy azt például a Milan ellen bizonyították. Egyelőre ugyanis a világfutballból is hiányzik a védekezésben alázatos és precíz, támadásban fineszes és kreatív ász. Az itt található belső hármas viszont megint csak egyedi és megismételhetetlen.

Vidal kemény harcos jó labdaszerző adottságokkal, mégsem falábú cséplőgép, Marchisio talán a legsokoldalúbb játékos a csapatban, Pirlo pedig a zseni. Akit most, "vénségére" már egyre többen és egyre jobban megértenek. Mert sok látványos dolgot nem csinál, mégis ő a minden az együttesben. Mindig keresi a labdát, jól helyezkedik, hogy megjátszható legyen, sosem adja el úgy, hogy abból az ellenfél gyors támadást vezethessen, mind a 21 másik játékosról, de talán a stadion büféseiről és takarítóiról is tudja hogy mikor hol vannak, bármelyikükhöz odarúgja a játékszert úgy, hogy abból veszély lehessen az ellen kapuja előtt. És mindezt szinte bármelyik meccs bármelyik pillanatában. No, hozzá hasonló aztán tuti nincs még egy a csapatában, de Olaszországban sem. Egy-két utódjelölt akad, de várjuk ki, hogy belőlük lesz-e valami.

Mellette a már említett Vidal az, aki mellett élő ember alig-alig viszi el a labdát, mégis megvan benne az a könnyedség, játékosság, ami a legtöbb dél-amerikai futballistát jellemzi. A másik oldalon pedig Marchisio mindent megcsinál, amit csak meg kell. Nehéz lenne olyat mondani, amiben kiemelkedően zseniális, olyat viszont lehetetlen, amit ne tudna az átlagnál jóval magasabb szinten elvégezni. Közel olyan kemény, mint Vidal, közel olyan jól irányít, mint Pirlo, és sokkal hatékonyabb a kapu előtt, mint a csatárok...

Az edző

Taktikai képzettségben sem sokan versenyezhetnek mostanában Antonio Contéval, a lelki felkészítésnek meg egyértelműen ő a királya. Vannak nehéz esetek a csapatában - bár nem egy Manchester Cityről beszélünk -, mégsem ment a csapat teljesítményének a rovására, ha valaki valamivel elégedetlen volt. Pedig például Quagliarella is nehezen viseli, hogy a második sorba szorul és Vucinic is gyűlöli, amikor lecserélik. Aztán ott van még a szárnyait bontogató Pogba is, aki egy jól irányzott köpéssel villant a hétvégén, és szépen dolgozik azon, hogy előbb-utóbb Balotellik és Bartonok magasságában emlegessük.

Ezen kívül óriási fejlődésen ment keresztül a Juventus ebben az idényben. A hazai bajnokságot szinte rutinszerűen húzták be, de három év szünet után azonnal nagy fajsúlyú csapattá váltak a Bajnokok Ligájában is. Pedig nehezen indult meg a szekér, hiszen nemcsak a Chelsea otthonában játszottak döntetlent az elején, hanem hazai pályán a Sahtar és az ezen a szinten gyengécske Nordsjaelland ellen is csak egy-egy pontot szereztek. Aztán a dánok ellen otthon már minden rendben volt, ahogy a londoniak és a végén az ukránok sem okoztak gondot. Szegény Celticről meg a nyolcaddöntőről nem is szólva. Aztán persze jött a Bayern benne egy még erősebb középpályával, amely egyedüliként az idényben meg tudta oldani Pirlo kikapcsolását, és ahogy később a Barcelonát, úgy a zebramezeseket is szétfutotta.

Az ellenfelek

Nem nagyon voltak. Ahogy a tabella is mutatja, a Napoli volt az egyetlen, amely úgy, ahogy tartotta a lépést a bajnokkal, de egyrészt az egymás elleni meccseiken is kiderült, hogy ki a jobb, másrészt Cavaniékból továbbra is hiányzik - valószínűleg soha nem is lesz meg - az az elsöprő erő, ami a Juvéban megvan. A többiek...

A Milan nem a padlóról, a mélygarázs legaljáról indult, az Inter felőrölte saját legjobbjait és lassan szanaszét hullik, a Fiorentina még nagyon építkező fázisban van, a Lazio Klose nélkül nem sokat ért, az Udinese sztárjai eladása után jó sokára talált önmagára, a Roma pedig az osztály zseniális, de megkomolyodni teljesen képtelen bohóca volt.

Ráadásul mind elképesztően tisztelték a Juventust. A Milan elleni néhány héttel ezelőtti rangadón látszott az, hogy a piros-feketéknek bőven lett volna keresnivalójuk, de ezt csak Mexés vette észre a pályán lévők és a kispadon ülők közül is, a többiek kicsit összekoszolták a gatyájukat. Ugyan ősszel ők és az Inter is legyőzték a címvédőt, majd tavasszal a Samp és a Roma ellen is nagyobbat botlottak Pirlóék, mint várható volt, de már nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezek részben valóban csak kisiklások voltak, részben pedig Conte precízen felépítette csapatát a tavaszi BL-szakaszra, és kalkulált azzal, hogy két kemény erőnléti edzés között nem lesznek frissek a fiúk a meccsen.

Ami még hiányzik

Valahogy szinte minden meccsen úgy érzi az ember, hogy a fentiek ellenére a Juventus nyögvenyelősen nyer. Ha nyer. Nem véletlenül maradt ki a pozitívumok közül a csatársor. A Conte által erőltetett, de nagyképű Vucinic, az ördöngös, de pehelysúlyú Giovinco, a képességeit minden minden ötödik meccsen megvillantó Quagliarella és a még befejező csatárhoz képest is sokat ügyetlenkedő Matri - no meg a "csúcsigazolások" Bendtner és Anelka - miatt lehet az, hogy egyszerűen hiába roppantja össze ellenfeleit a meccsek 70-80 százalékban a Bianconeri, mégis kevés gólt szerez. Jó persze, majdnem a legtöbbet a ligában, de messze nem annyit, mint amennyi a fölényéből következne.

Nincs is senki a góllövőlista élmezőnyének a közelében sem, és Vidal a legeredményesebb a maga 10 találatával. Mondhatjuk, hogy jól elosztották a feladatokat, mert így többre mentek, mint mondjuk az Udinese Di Natale eddigi 20 góljával, de inkább úgy tűnik, hogy azért ennyire szórt a "házi mezőny", mert nincs egy-két ember, aki vigye a prímet. A hírek szerint ennek a megoldásán erősen dolgozik a klub, bár azért meglepő lenne, ha mondjuk Ibrahimovic visszatérne.

Csatáro(ko)n kívül jót tenne még egy kis kihívás is a Juvénak, de ez már a legkevésbé sem múlik rajtuk. Nem az ő hibájuk, hogy a BL-kiesés óta félig nyaraló üzemmódban is hozzák a meccseket, de hosszú távon őket is segíthetné a nemzetközi szereplésben néhány erősebb rivális, meg persze általában az olasz focinak is kellene egy kis színvonal-emelkedés. A bajnokon mindenesetre nem múlik.