A legtöbb zöldhasút természetesen a hétvégén fennállása 23. bajnoki címét szerző Bayern München utalja át játékosainak. A tény nyilván senkit sem érhet meglepetésként - elvégre egy olyan klubról beszélünk, amely hosszú évtizedek kitartó munkájával biztosította helyét a német futball trónusán, s a Juventus ellen bemutatott magabiztos játékot látván azt is megkockáztatja az ember, hogy jelenleg egész Európában a legerősebb csapat a münchenieké.

Annál meglepőbb azonban, hogy a dobogó második helyén az a Wolfsburg áll, amely a 2009-es bajnoki címe óta csak két nyolcadik és egy 15. helyet tudott felmutatni. Grafite és Edin Dzeko villogása óta a fizetések nem, csak az eredmények kerültek a bányászbéka egy bizonyos testrésze alá. Az elmúlt évek megalázóan amatőr igazolásait jól jellemzi az, hogy 18 mérkőzésen egyetlen egyszer sem betaláló, azóta a Frankfurtba elüldözött horvát támadó, Srjdan Lakic is 2,6 millió eurót tehet zsebre, illetve a Farkasok színeiben mindössze hat meccsen pályára lépő Thomas Hitzlsperger is 2,9 millió eurót keresett éves szinten, mielőtt el nem engedték volna az Evertonhoz.

A lista alján természetesen az újonccsapatokat találjuk; talán egyedül Szalai Ádám klubja, a Mainz pozíciója döbbentheti meg a Bundesligát követőket. Thomas Tuchel együttese 2009-es ismételt feljutása óta stabilan ott volt az első tíz között, de a kiszámíthatóság sem csábított nagyobb befektetőt az érseki székesfővárosba.

Az egyéni listán természetesen ugyanazoknak a csapatoknak a képviselőit láthatjuk, mint amelyeket fentebb is kiemeltünk. Különösen az első helyen található Franck Ribéry éri meg a pénzét: a francia olyan hihetetlen formában van, hogy ha nem szenved el komolyabb sérülést (amire sajnos őt ismerve megvan minden sansz), akkor eséllyel indulhat majd az év végi Aranylabda-szavazáson is.

Érdekes megfigyelni a csapatok Dagobert bácsijainak listáján azt, hogy a táblázat tetején a támadó középpályások uralkodnak, a gyengébb együttesek viszont már nem bíznak (vagy engedhetik meg maguknak) a kreatív embereket, így vagy csatárba vagy kapusba fektetnek. Előbbiek közül természetesen meg kell említeni a Mainz gól- és pénzeszsákját, Szalai Ádámot; az egykori Real Madrid-játékos egyre jobban beilleszkedik a karneválcsapatba, s bár jelenleg is csapata legjobban kereső játékosa, formája alapján az sem lephetné meg az embert, ha a következő szezonban módosabb együttesnél folytathatná a gólszórást.

Ahogy azt fentebb kiemeltük, annak ellenére is minden évben ott van a Mainz a legjobbak között, hogy messze nem költ annyit, mint egyik-másik vetélytársa. A kulcsszó a stabilitás. Thomas Tuchel és Christian Heidel menedzser hosszú évek alatt összecsiszolódott párosa olyan érzékkel igazol, hogy szinte csak a hetvenes években a Nottingham Forestet két BEK-győzelemhez segítő legendás edződuóhoz, Brian Clough-hoz és Peter Taylorhoz lehet őket hasonlítani.

A serpenyő másik felében persze ott az ellenpélda. A szinte a Palermóval vetekedő gyakorisággal edzőt váltó Wolfsburgnál és Hoffenheimnál ismeretlen az utóbbi időben, hogy a tréneri irodában valaki hosszabb ideig berendezkedjen. Az alsószászoknál Felix Magath 2009-es lemondása óta nem kevesebb, mint heten próbálkoztak a viharba került hajó irányba visszaállításával; Dietmar Hopp együttesénél pedig még ennél is nagyobb a ,,halálozás": nem kevesebb, mint hatan próbálkoztak a Ralf Ragnick távozása óta eltelt két évben karaktert adni az ennek hiányában lassan, de biztosan süllyedni kezdő csapatnak - sikertelenül.

Puskás Ferenc mondását körbejárva az biztos, hogy nem teljesen volt igaza a Száguldó Őrnagynak; nem csak sokat kell költeni a focira, de jól is kell elkölteni azt. Különben még a végén az ember úgy jár, mint a Volkswagen-gyár...