A neve ellenére Compiégne-ből - a porosz-francia háború és az első világháború fegyverszüneteinek aláírási helyeként elhíresült észak-francia faluból - induló versenyt elsősorban a több mint 50 km macskaköves szakasz teszi méltóvá a becenevére: az Északi Pokol.

Megnyerésére pedig elsősorban annak a Fabian Cancellarának volt a legnagyobb esélye, aki a múlt héten hihetetlen szívóssággal lerázta magáról Peter Sagant, s hatalmas fölénnyel nyerte a Flamand körversenyt. Bár a tavalyi győztes Tom Boonen sérülés miatt ezen a versenyen sem tudott részt venni, Omegás csapattársa, Sylvain Chavanel, vagy a BMC-s duó, Thor Hushovd és Taylor Phinney így is eséllyel pályáztak arra, hogy megszorítsák a svájcit, aki a hét közbeni edzéseken nagyot bukott, így nem volt teljesen száz százalékos állapotban.

Persze, mint minden egynapos klasszikus, az esélyesek mellett ez a verseny is a szökésekről szólt, amelyek főleg a hegyek hiányában tehettek keresztbe a favoritokra fogadóknak. Előbb a Flamand körverseny kétszeres győztese, Gert Steegmans vezetett előre egy csoportot, majd a befogásukkal Eduard Boasson Hagen és Stuart O’Grady gondolta azt, hogy elérkezett az ő ideje.

A támadásokon kívül a kedélyeket még Yoann Ofredo bukása is borzolta (a francia hatalmasat bukott egy forgalomirányító táblán, miközben csapata autóját várta), de ekkor már mindenki a Trouée d'Arenbergnek nevezett makadámokat várta. A még a napóleoni időkben lerakott útszakaszt O'Grady festette le a legkifejezőbben: „Noha messze van a céltól, de ez a verseny egyik döntő szakasza. Ez az egész arról szól, ki tud kevesebbet hibázni. Muszáj elöl lenni, mert a macskaköveken minden előtted levő bringást tárgynak kell tekinteni. Bármikor defektet kaphatnak, karambolozhatnak, leeshet a láncuk vagy a kulacsuk és máris tárgyból akadály lehetnek. Itt minden kulacsból, amint elejtik, kézigránát válik.”

Ez a mezőnynek kedvezett: a szökevények annyira vigyáztak egymásra, hogy a hetventagúra fogyatkozott péloton ismét egymásra talált - Steegmans és Hayman kivételével, akik egy perccel vezettek 70 km-el a cél előtt. Ekkor érkezett el Cancellara ideje: a svájci ötven km-el e vége előtt hagyta ott a mezőnyt, s alig húsz mérföldkő elteltével már fel is ért a kilenc tagú üldözőbolyhoz, amelyben Luca Paolini is helyet foglalt. A négyszeres időfutamvilágbajnok úgy hagyta a többieket ott, mintha csak az ifik között kerekezett volna, s szerencséje is volt, mert az utolsó ötcsillagos makadámon, a Camphin-en-Pévèle-en a belga Vandenbergh, majd a debütáló Stybar is hatalmasat bukott, amikor elütött egy-egy rossz helyen álló szurkolót.

Így az utolsó 15 km-re Cancellarával egyedül Sep Vanmarcke-kal (Blanco) maradt elöl. A svájci-belga páros egy ideig nem bántotta egymást, s profin használták ki a vetélytársak hibáit, mintegy perces előnyt összeszedve Roubaix-ba érkezve. Ekkor elkezdődött a játszadozás: Cancellara megpróbálta leszakítani a jó sprinter Vanmarcke-ot, a fiatal belga pedig foggal-körömmel kapaszkodott a félelmetesen erős, de a rá nehezedő súly miatt látványosan ideges svájciba.

A befejező roubaux-i velodrómban pedig a kettős emiatt teljesen átvette a hely szellemét, s tényleg pályakerékpáros módjára kerülgette egymást, mivel mindkettejük hátulról próbálta meglepni a másikat. A taktikázásból pedig Cancellara jött ki jobban, s az utolsó kanyarban letekerte a németaldöldit, így 2006 és 2010 után harmadszor nyerte meg a legszebb klasszikust!