Az égiek is a Fradit segítették. Az esőnek csak a lába lógott, s bár a vége felé eleredt, az örömtüzet nem tudta eloltani. Szó sincs persze arról, hogy a vasárnap délutáni, show elemekkel tarkított 212. derbit érdemtelenül nyerte meg a Ferencváros. Ha leltárba vesszük a helyzeteket, a lövéseket, a labdabirtoklást, a passzokat, a szögleteket, de bármit, amivel mérni lehet egy csapat teljesítményét, a zöldek minden mutatóban verték a lilákat. A futball azonban szerencsére nem olyan sportág, amelyben a végeredmény a statisztikai adatok összevetése után alakul ki, van ennél egy sokkal egyszerűbb viszonyítási alap - a gól. Aki többet szerez, az nyer. Utána már senkit nem érdekelnek a részletek (bár tanulni, tervezni, felkészülni lehet belőlük), a szurkolókat pláne nem,
számukra egy a lényeg - a győzelem. Ki gondol ma már arra, hogy az a bizonyos három pontot érő Csukics-bomba gyújtózsinórja az újpestiek kezében volt, ők hozták működésbe a szerkezetet, ami aztán akkorát robbant, hogy talán még a Nagyvárad téri felüljáró is beleremegett?

A forgatókönyv egyébként kísértetiesen hasonlított az augusztusi, Megyeri úti meccsre, ott is hazai vezetés után lett egyenlő az állás, majd szintén a hosszabbítás percei, az utolsó pillanatok hozták a drámát. Akkor is egy durva védelmi hiba okozta a vendégek vesztét, most is egy ilyenből alakult ki lövőhelyzet, amit a szerb középpályás kegyetlenül kihasznált. S bár nem elegáns egyetlen játékos nyakába varrni vereséget, a kulcsmomentum Alessandro Iandoli mozdulata volt, a balbekk középre fejelt labdája felszabadításnak pocsék, ajándéknak gyönyörű volt. A lilák svájci-olasz állampolgárságú védője amúgy nem tartozik a tucatlégiósok közé, képzett, jó futballista, nem véletlenül merült fel a neve télen a Standard Liege-nél. Most hibázott, pedig akár főszereplő is lehetett volna, ha Marc Lelievre az első félidőben bátrabban ráengedi őt az alkalmi jobbhátvédet játszó Somáliára, mint ahogyan ezt később meg is tette, ebből az akcióból egyenlített az Újpest.

Forrás: mlsz.hu/Instat Football

Apropó, Lelievre...Az ő szerepe legalább annyira fontos volt ezen a meccsen, mint a csapaté. A kettő persze szorosan összefügg, ezúttal azonban a szokottnál is erősebb volt a kölcsönhatás. Az előzmények, a paksi hatos, majd az abból fakadó edzőváltás ha nem is különleges, de más felkészítést igényelt, a tizenegy játékost néhány nap alatt kellett csapattá formálni, amihez a futballszakmai tudáson túl kitűnő pszichológiai érzék is kell. Bármily furcsán hangzik, de a belgának kissé megkönnyítette a dolgát, hogy az örök rivális Fradi várt az Újpestre, ez a párosítás ugyanis egyik oldalon sem igényel motivációs tréninget. Fejben tehát talpra álltak a lilák, bírták a nyomást, a kihagyott hazai ziccerek, majd Somália ,,kalandor-gólja" sem bénította meg őket, sőt, a szünet után Kabát találatát Vasziljevics szó szerint megfejelhette volna egy újabbal. Amikor aztán úgy a hetvenedik perc táján kezdett helyreállni az Üllői úti házirend, azaz a Ferencváros ismét átvette az irányítást, egyértelművé vált, hogy Lelievre-nek lépnie kell. Ekkor jött a Moraes-Lázár csere, ami legalább annyira indokolt volt, mint amilyen későn történt. Már persze ha az Újpest mindenáron nyerni akart, ha viszont jó volt neki az iksz (az összkép alapján mindenképpen), akkor valahogy nem áll össze a kép. Nem, mert a mérkőzést követő sajtótájékoztatón maga az edző jelentette ki, hogy ,,1-1-nél úgy éreztem, ha így marad az eredmény, akkor azzal a mostani helyzetünkben elégedettek lehetünk". Ha ez valóban így volt, akkor kissé érthetetlen, hogy Lelievre miért nem cserélt többet, hiszen két változtatásra (akár a hosszabbításban időhúzás jelleggel) volt még lehetősége. A hivatalos jegyzőkönyv szerint a 94. percben, miközben a ferencvárosiak a gólöröm után felálltak a középkezdéshez, Remili beállt ugyan Simon helyett, gyakorlatilag azonban nem történt meg a csere, a játékvezető ugyanis lefújta a meccset. Talán nem tűnik utólagos okoskodásnak, de ha az újpesti kispad nem csak izgul, hanem taktikázik is, megvan az egy pont.

Ricardo Moniz ebből a szempontból magasan verte kollégáját, a már említett Somália védősorba állítása kockázatos volt, de bejött, Klein beküldésével és egy kis átszervezéssel megerősítette a hátsó alakzatot, ezzel egyidejűleg hatékonyabbá tette a támadójátékot, de ugyanígy remek érzékkel és jó időben nyúlt Leonardóhoz. Hakola jegelése tűnt először későinek (ha már mindenáron cserélni akart a holland), ám a történtek tükrében ez a kivárás is tökéletes, vagy inkább szerencsés döntés volt, hiszen éppen a nyerőembert, Csukicsot akarta lehozni. Mindent összevetve, több apró, ám végül kulcsmomentum kellett ahhoz, hogy a 39 évvel ezelőtt felépített, most lebontásra váró Albert Stadion utolsó derbije fiesztával záruljon. A meccs hangulata, olykor a színvonala, a gólok, méltó lezárása volt az elmúlt négy évtizednek. Az égiekkel meg nem kell foglalkozni, az új arénában amúgy is fedett lesz a lelátó...