A két edző homlokegyenest ellenkező stratégiával küldte harcba játékosait: a Valencia a hétvégi, Celta elleni győzelemhez képest kettőt cserélt csak szándékosan (Albelda helyett Parejo, Barragán helyett a portugál Pereira lépett a Mestalla gyepére), a trófeát már a Milan edzőjeként kétszer is a magasba emelő Ancelotti viszont fél kezdőcsapatát leváltotta a pénteken a Bastiát verő tizenegyhez képest.

A nehézséget a Denevéreknek pont az az egy poszt okozta, amelyen Ernesto Valverde kényszerből hajtott végre módosítást. Aly Cissokho és Jérémy Mathieu sérülésével ugyanis elfogytak a valenciai balhátvédek, így az eredetileg balszélső Guardadót kellett eggyel visszább hozni. A mexikói és csapata pár héttel ezelőtt már volt hasonló helyzetben, s akkor sem úszta meg a csapata kapott gólok nélkül. Amennyire szívesen futkorászik a göndör frizurájáról ismert veterán ugyanis előrefelé, védekezésben annál kevésbé hatékony.

A hazaiak egyébként a nagy meccseken standard felállásukkal próbáltak szerencsét. Parejo szűrt, Banega és Tino Costa passzolt, Feguli robotolt, Jonas felzárkózott Soldado mellé. Egyedül a felfogás volt új Valverdétől: agresszíven letámadtak már az ellenfél térfelén, s a Pereira-Guardado páros feltolásával igyekeztek minél többet birtokolni a labdát.

A másik oldalon valamivel konzervatívabb, már-már a kilencvenes éveket - és annak klasszikus olasz csatárkettőseit - idéző volt a felállás és a szerepkör-elosztás. A hátsó négyes Maxwell egy-egy felfutását kivéve csak a védekezéssel törődött, akárcsak Matuidi és a fiatalságához képest elképesztő higgadtsággal és magabiztossággal játszó Verratti.

A támadások viszont teljes egészében az elülső négyes reszortjai voltak. Ibrahimovic hozta saját maga komplex játékát: hol célpontot nyújtott a felívelésekhez, hol visszahúzódva pazar labdákkal próbálta kiszolgálni társait. A másik három játékos volt azonban a lényeg: Pastore (aki egyébként tűrhetően bírta a versenyfutást Pereirával szemben) a balszélről középre húzódva szervezte a játékot, Lucas és Lavezzi pedig egyaránt a jobb oldalra mozogva az ellenfél leggyengébb láncszemét, Guardadót kergette őrületbe elfutásaival, cseleivel.

Az első félidő mindkét gólja így a dél-amerikai különítmények volt köszönhető. Előbb a túloldalra húzódó Pastore kényszerítőzött nagyszerűen honfitársával, Lavezzivel, akinek lövését Guaitának azért illett volna megfognia; a szünet előtt pedig Lucas űzte ki mexikói őrizőjéből a kedvet egy hihetetlen testcsellel, majd adott pontosan középre a tizenegyespont környékére Pastorénak.

A mérkőzést azonban nem taktikájával, hanem stratégiájával nyerte meg a PSG. Ancelotti ugyanis a pályán futkorászó hatalmas pénzkötegek ellenére is meg merte azt tenni, hogy átadja a Valenciának a kezdeményezés lehetőségét, saját csapatának védővonalát viszont visszahúzta 20 méterre.

Ebben a helyzetben csak tartogatni tudták a spanyolok a labdát, elvégre ahányszor megpróbálták bepasszolni azt a védők gyűrűjébe, egyből hárman támadták le őket; Guardado és Pereira pedig ugyan végig megjátszható voltak a két oldalvonal mellett, de már-már Daniel Alveshez hasonlíthatóan ,,veszélyes" beadásokat küldtek középre (vagy inkább a kapu mögé), Soldadónak pedig Alex és Sakho őrizetében momentuma nem volt.

A másik oldalt nézve viszont kihozta az olasz edző csapatából a maximumot. Albelda nélkül ugyanis hiányzott az izom a Valenciából, amely megállíthatta, vagy legalább feltarthatta volna a párizsi támadásokat. A labdaszerzések után így a PSG szélsebesen indulhatott előre, s már azelőtt befejezhette támadásait, mielőtt még a spanyol középpályások visszaérhettek volna.

A szünetben ezért hozta be Valverde a láthatatlan Jonas és Banega helyére Valdezt, valamint Canalest. Ha ugyanis a középpályás labdatartásnak nincs értelme, és csak beívelésekkel lehetnek veszélyesek, miért ne hoznának be még egy támadót?

Erre válaszul a PSG a kaputól valamivel messzebb, 25 méterre tolta fel védelmét - nyilván a tizenhatos környékéről lényegesen nehezebb fejelni, mint a büntetőpontról. Lucas le-, és Chantome becserélése is az eredmény tartását célozta meg.

Az első félidő legdinamikusabb játékosának levétele azonban teljesen felborította a játékegyensúlyt. Lucas nélkül a másik három párizsi támadót sokkal könnyebb volt levenni a pályáról, mert elveszett a támadási hajlandóság a többi franciából is; a plusz támadó ráadásul extra lendületet adott a hazaiaknak, pláne mivel a statikus Jonast az futóbolond Valdez váltotta.

Néhány kisebb helyzetet és a paraguayi ziccerét követően egyre nagyobb volt az esélye a valenciai gólnak; a Kékek pedig újra saját tizenhatosukat megszállva próbálták kibekkelni a hátralévő pár percet. Erre azonban az egyre növekvő hazai nyomás miatt nem volt esélyük; végül egy meglepetésember, Rami helyezte a hálóba Tino Costa beadását, s Ibrahimovic kiállítása miatt még az egyenlítés is akár szóba kerülhetett volna, ha még egy pár percig tart a mérkőzés.

A 2-2 mindenesetre túlzás lett volna, a győzelmet az első félidőben mutatott tudatossága miatt megérdemelte a PSG. A rúgott góllal, illetve Ibrahimovic és Verratti eltiltásával azonban egyáltalán  sincs még lefutva a párharc, amely csak március hatodikán, csaknem egy hónap múlva fog eldőlni.