Ahogy a két csapat, úgy a két menedzser is híres ugyanis sajátos játékfilozófiájáról, amely csapatukat gyökeresen eltérő módon azonban, de elképesztően sikeressé tette. Hogy úgy mondjuk, ez a meccs volt a válogatott futball Guardiola - Mourinho különmeccse.

A spanyol válogatott Xabi Alonso, Xavi és Casillas sérülése ellenére is tobzódott a világsztárokban, s játszotta gyakorlatilag ugyanazt a végtelenül türelmes labdatartó játékot, ami már a 2008-as Eb-győzelem óta a Furia Roja védjegye. Az ibériaiak így is tele voltak Európa- és világbajnok játékosokkal gyakorlatilag valamennyi poszton (egyedül a most bemutatkozó chelsea-s Azpilicueta nem vett részt egyik győzelemben sem), így meg sem látszódott a stílusukon, hogy nem teljes kerettel állnak ki.

Uruguay ezzel szemben tipikus outsiderjátékot mutatott be, mint mindig. A dél-amerikai ország ugyanis mindössze harmadakkora népességgel rendelkezik, mint Magyarország, így nyilvánvaló, hogy nem a gyártószalagról sorozatban lejövő tehetségeik révén, hanem valami olyasmi segítségével győzik le ellenfeleiket, ami tanítható. Ezt nevezi garrának az uruguayi köznyelv, ami egyfajta mitikus szívósságot, elszántságot jelent.

Az elszántság jelszavával Tabárez még egy barátságos meccsen is úgy próbálta meg kinyírni a spanyolok játékát, mintha legalább vb-elődöntőt játszottak volna. A két rengeteget futó csatára közül ugyan Suárez középen kezdett (fehérben), de Cavanit szinte a jobb szélre (sárgában) állította a tréner, hogy hátul tartsa a világbajnok támadóbb szellemű szélsőhátvédjét, a barcás Jordi Albát.

Del Bosque a túloldalon más megközelítésből, de mégis hasonlóképp gondolkodott. Pedro bevetésével nemcsak hogy lett széle a válogatottnak - azaz nem mindenki középen tömörült, mint mondjuk tavaly nyáron bármelyik meccsen -, hanem a fiatal szélső mozgásával teljesen lekötötte a benficás Maxi Pereirát. Minél kevesebben tudnak bekapcsolódni a támadásba, annál könnyebb elvenni a labdát, nyilván.

Az uruguayiak a védekezést még egy egyszerű, de nagyszerű húzással is megtoldották. Az égszínkékek nem a bonyolultabb, négy alkotóelemből álló rendszerek ellen tuti bukásnak ítélt 4-4-2-t tolták fel a pályára, hanem egy olyan formációt, amely a laziós Álvaro Gonzálezzel  és az atléticós Cristián Rodríguezzel gyakorlatilag négy középső középpályásból állt. Így a spanyolok folyamatosan középen történő labdatologatásait többé-kevésbé sikerült megakadályozni, s a szélek felé kényszeríteni őket, ahonnan levegőben veszélyes játékos híján akcióból messze nem voltak olyan veszélyesek.

A spanyolok minden próbálkozás ellenére is uralták azonban a területet, s így a mérkőzést is. Fábregas hamis kilencesként való játszatása pedig azért is egy jó dolog, mert az egykori arsenalos ugyan túlságosan hirtelen természetű ahhoz, hogy beszálljon a cicázásokba a középpályán, de csatárként a megindulásai és a távoli lövései olyat hoznak a piros-kék válogatottba, amilyet gyakorlatilag egyetlen más középen játszó emberük nem tud (vagy nem akar, ez részletkérdés).

Cesc 16. percbeli lövését tartunk tőle, egyetlen másik csapattársa sem próbálta volna meg olyan messziről, s ugyan az, hogy bement, csak Muslerán múlott, de próbálkozás nélkül potyát se lehet kapni.

A spanyol dominancia ellenére is azt mondtuk, hogy jó volt a meccs; az uruguayiak ugyan keveset tartották maguknál a labdát, de amikor sikerült megszerezniük azt, villámgyorsan spriccoltak Váldes kapuja felé. Főleg a jobb oldalon próbálkoztak, ahol ugye emlékezhetünk rá, Cavani révén félelmetesen jó játékos támadta a kaput; az egyenlítő gólt Cristián Rodríguez révén mégis a bal oldal szerezte egy, az elképzelhetetlenül magasra tolt spanyol védelem mögé betett labda nyomán.

A döntetlennel végződő első játékrész után aztán olyat tett del Bosque, amit magunk se hittük volna. A kockázatkerülést mesterfokon űző szakember ugyanis a szünetben Mata helyett Villát, azaz középpályás helyett igazi csatárt hozott be, aki Fábregas helyén játszott, s vertikálisan próbálta széthúzni az uruk védősorát.

A Barcelona játékosa nem egyszer húzott le a bal szél felé, hogy belsővel célba vegye a hosszú felső sarkot - lassan már szabadalmaztatnia kellene a módszert, karrierje során annyiszor sikerült ez már neki. A Vörös Fúria ezzel egyidőben 4-3-3-ra váltott, hogy a három gránátvörös-kékből egymást jól ismerő játékos, Busquets, Iniesta és Fábregas a nemzeti mezben is kamatoztathassa összhangját. Ennek alig öt perc múlva meg is lett a haszna - Pedro lőtt a hosszú sarokba a magát túlvállaló Lugano saját tizenhatosa előtt elveszített labdája nyomán -, s ettől fogva csak az volt kérdéses, mennyivel nyer az Európa-bajnok.

A biztos győzelem tudatában del Bosque két újabb játékosnak adta meg a debütálásra az alkalmat (Iniesta helyett a Málaga üdvöskéje, Isco, Cazorla helyett pedig a másik atléticós, Mário Suárez futott a pályára), s ezzel együtt a keretet is, hogy mindketten remekelhessenek. Az utolsó húsz percben a selección az egzotikusnak számító 4-2-1-3-ra állt át, mely 2010-ben az Intert is a BL-győzelemig röpítette.

A szokatlan formáció még rövid ideig tartó bevetése alatt is hatékonynak bizonyult a szívós uruguayi védelem megtörésében. A három csatár mindegyike hozott valamit a recepthez, ami miatt nem lehetett megállítani a Vörös Fúriát. Ahogy említettük, Fábregas jól indul be, s lő távolról is kapura; Villa főleg az elmozgásokban, kiugrásokban jeleskedik; a sevillai Negredo pedig spanyol futballistához nem illő izomzattal, fejjátékkal rendelkezik. A hármas a találkozó utolsó pár percében ugyan gólt nem szerzett, de érezni lehetett, hogy felrázta a csapatot a szokatlan formáció.

Ki tudja, talán ez a spanyol evolúció következő lépése? Ha máskor nem is, legkésőbb június 16-án megtudjuk. Ki ne hinné, de a Konföderációs Kupán megint megbirkózik majd egymással két csapat, s velük együtt a finomság és az agresszió.