Nem újdonság, hogy a Milan nagyjából akkor bicsaklott meg, amikor Allegri atombiztos 4-3-1-2-jéből kivették a két legrelevánsabb pontot, a hátul stabilitást adó Thiago Silvát és az elöl társak és helyzetek nélkül is gólkirályi címig jutó Ibrát. Az igazság azonban az, hogy a szezon eleji vesszőfutásban legalább ekkora szerepe volt Allegri makacsságának is, nagyjából bármi történhetett ugyanis, mindig maradt a 4-3-1-2, függetlenül attól, hogy Emanuelsont kellett trequartistába tolni, vagy Nocerinót jobbszellőbe.
A fordulópontot egy ultimátum hozta el, amit az Atalanta elleni vereséget követően kézbesített a postás. Allegrinek innentől már nem volt veszítenivalója, a jól értesült berkekben csak Mr. Kockázatkerülőnek hívott mester pedig ennek hatására végre hajlandó volt felismerni a keretében rejlő lehetőségeket. Mivel volt egy bójacentere (Pazzini), egy kvázi trequartistája (Boateng), és 3-4 gyors, jól cselező, szélről is indulni képes játékosa (Robinho, Emanuleson, El Shaarawy, Bojan), hamar eljutott a 4-2-3-1-hez, amit hátulról De Jong hentesmunkája és Montolivo hajszálpontos mélységi indításai voltak hivatottak kiegészíteni.
A következő öt meccsen Boateng roskatag formája miatt így is sikerült háromszor kikapni, de az Inter elleni bukta után Allegri jó érzékkel nyúlt bele a csapatába. Mivel El Shaarawy rövid úton a góllövő lista élmezőnyébe küzdötte fel magát (5 meccs, 5 gól a vonatkozó időszakban), Boateng pedig továbbra is csapnivalóan ügyködött, különösebb szívfájdalom nélkül kivette a rendszeréből a trequartistát, két szélsőjét felküldte az ellenfél tizenhatosára, a középpálya tömörítésére pedig bevont még egy plusz verőembert a buliba – és kész is volt a 4-3-3.
A Lazio elleni októberi bukta után aztán valósággal megtáltosodott a csapat, 14 meccsen csak kétszer kaptak ki, Allegri munkahelye pedig minden egyes győzelemmel egyre inkább megszilárdulni látszott. De Jong helyett eközben beépült a csapatba Flamini, Boateng megtalálta a helyét a középpálya baloldalán, Pazzini egészen jól hozta a visszalépő bójacenter szerepkörét, a széleken pedig El Shaarawy mellett Bojan, Robinho és Niang is egyre életképesebb produkciókat mutatott be. A Milan tavasz elejére nagyjából úgy összeállt, mint az a bizonyos két kicsi lego, Balotelli érkezésével pedig a harmadik olasz BL-hely elsőszámú esélyesévé lépett elő. Elvileg.
Igen, csak elvileg, mert nagy kérdés, hogy a szuperőrült Mario vajon hol és mennyire képes beilleszkedni ebbe az igencsak masszív csapatszerkezetbe. Azt ugye tudjuk, hogy gólpasszokat nem ad (54 City-s bajnoki meccsen egyszer sikerült neki, igaz, azzal Agüero megnyerte a bajnoki címet a csapatnak), gürcölni nem jár hátra, a munkabírása pedig nagyjából a nullához konvergál. Gólokat kell hát vele rúgatni, tiszta sor, csakhogy erre a szerepkörre – egyébként nagyjából Balo helyén játszva – tökéletesen alkalmas El Shaarawy is.
Allegri tehát vagy formációt vált, vagy lecserél valakit a jelenlegi alapcsapatából – utóbbi viszont több szempontból is minimum kockázatosnak látszik. Balotelli ugyanis a jelenlegi Milanban maximum két helyen képzelhető el, Pazzini helyett centerben, vagy El Shaarawy ellenpontjaként valamelyik szélen, szóval valószínűleg Allegri is ezekben a megoldásokban gondolkozik. Előbbi mellett szól, hogy Pazzinihez képest Mario bőven tud újabb dimenziókat adni a támadásokhoz, gördülékenyebbé válhat vele a passzjáték, El Shaarawy több labdát tud leosztani (és még többet visszakapni) - cserébe viszont elveszíti a csapat Pazzo hatékonyságát és munkabírását, amely tulajdonságai vitathatatlanul kiemelik őt az olasz bójacenterek közül. Arról nem is beszélve, hogy Pazzini visszalépéseivel gyakran a két szélsőnek csinálta a helyet a támadóharmadban, ilyesmit pedig Balotellitől elképzelni is nehéz.
Marad tehát valamelyik szél, de itt sem egyszerű a helyzet. El Shaarawy vitathatatlanul balról indulva jobb, ha másért nem, hát azért, mert csutkára jobb lábas, ami így nyilván közelebb kerül a kapuhoz. A jobb oldalon viszont igencsak satnya a Milan védekezése, Abatéról még az anyja sem nagyon hiszi el, hogy valaha értelmes jobbunkó válik belőle, Flamini pedig sosem a keménységéről volt híres - nem véletlen, hogy egyiküknek sincs egyértelmű helye a csapatban. Ha ezt a szárnyat sikerülne Balotellivel súlyosbítani, az már komoly szerkezeti féloldalasságot eredményezne, amit sem Olaszországban általában, sem Allegri személy szerint nem szívesen tűr el a pályán.
Jobb híján persze vissza lehet térni a 4-1-2-1-2-höz is, Montolivo egészen biztosan szívesen játszaná el Pirlót a védelem előtt, mint ahogy vélhetően a Flamini/Boateng/Emanuelson/Nocerino/Muntari tandem két tagja is gond nélkül húzná az igát a középpálya két oldalán. A két csatár természetesen a szélek felé kimozgó Shaarawy és a tizenhatoson belül letáborozó Balotelli lenne, ám ebből a szerkezetből még mindig bántóan hiányzik egy vérbeli trequartista – igaz, Balo mögött Boateng még esetleg vissza is találhatna ahhoz a formájához, amit korábban Ibrahimovic alatt gond nélkül hozott.
A 4-3-3-ről már volt szó, finom módosításokkal (Boateng a jobbszélre, De Sciglio a védelembe) akár ez is működhet – természetesen Balotellivel Pazzini helyén - , de sokkal nagyobb távlatokat nyitna egy amolyan Juve-módra felhúzott 3-5-2. A védelem az aktuális forma alapján adott (Yepes, Mexes, Zapata/Acerbi/Bonera), a két szélre mehet egy-egy wingback (De Sciglio és Constant), velük nagyjából egy sorban pedig Montolivo ismét hozhatná kedvenc szerepkörét, a vice-Pirlót. Két oldalán rohamozva Boateng és Nocerino elvégezné helyette a piszkos munkát, elöl pedig a tizenhatoson belül csipkelődő Balotelli a szélről befelé húzó El Shaarawy hathatós támogatásával rugdosná a gólokat.
Egy ilyen rendszerben egyszerre lenne meg a labdabirtokláshoz kellő középpályás jelenlét és a pálya széthúzását szolgáló szélső elfutások, de Boateng és Nocerino munkabírásának köszönhetően a játéktér hosszanti tengelyében is tudna alkalmazkodni a változásokhoz a Milan. Kérdés, hogy vajon van-e három megbízható középhátvéd a keretben és elbírja-e a gárda, hogy igazi ütköző hiányában a folyamatos passzjátékra és a labdabirtoklásra kell törekednie – ami ugye a jelenlegi 4-3-3-nak jóval kevésbé sajátja.