Régóta nemzeti sport már Magyarországon a kommentátorok kritizálása, mégis, a nagy többséget azért kifejezetten érdeklik a szakma specialitásai. A hatharom.com-nak adott interjújában egy igazi fiatal titán, a DigiSport alig 28 esztendős hoki- és futballfelelőse, Haraszti Ádám mesél a kommentátori szakma buktatóiról, személyes élményeiről, és arról, szerinte mekkora szerepe van egy sporttal foglalkozó riporter életében a szerencsének.
Iskolás korodban előbb dzsúdóztál, majd fociztál is, aztán gimi után egyből a Komlósi Oktatási Stúdióba vezetett az utad – ennyire egyértelmű volt, hogy kommentátor lesz belőled? Mikor jött el a döntés pillanata?
Bár programozást tanultam egy szakközépiskolában, volt annyi realitásérzékem, hogy harmadik osztály tájékán rájöjjek: ez nem feltétlenül az én pályám lesz. Szerencsére volt egy angoltanárom, akivel nagyon jóban voltam, ő pedig kiszúrt engem, és mivel nagyjából látta, hogy mi a helyzet a programozás és köztem, azt javasolta, próbálkozzak meg inkább a sportriporteri szakmával, mert szerinte rátermett lennék. Mondanom sem kell, hogy mivel a pofám már akkor is nagy volt, benne voltam mindenféle sulirádiós, iskolaújságos kezdeményezésben, és persze a sport is rettentően érdekelt, egyből beütött, hogy igaza van. Egyébként is többet forgattam a Nemzeti Sportot, mint a matekkönyvet, és az angol sem ment rosszul, szóval innentől nem volt kérdés, mi lesz belőlem.
De azért kellett hozzá egy jó adag szerencse is, ha jól sejtem.
Ha azt veszem, már az is óriási mázli volt, hogy éppen akkor fejeztem be a Komlósit, amikor Gábor még a Telesportnál dolgozott (a korábbi főszerkesztő Komlósi Gábor a 2004-es olimpia után távozott az MTV-től – a szerk.), tulajdonképpen én voltam az utolsó ember, akit bevitt magával a szerkesztőségbe. Ha csak fél évvel később kezdem el az iskolát, már teljesen másképp alakul a sorsom, meg még egy csomó minden, ez teljesen egyértelmű. Nem kérdés, hogy kell a szerencse, bár az is igaz, hogy akiben megvan a képesség, a szorgalom és az alázat ahhoz, hogy ezt a szakmát jól csinálja, az biztos, hogy ki fog tűnni. Mert a magyar mezőny sajnos nem olyan erős, hogy ne lehetne.
Amikor erre az interjúra készülve Dávid Sándorral beszélgettem, Lapaj legnagyobb megrökönyödésemre ugyanezt mondta nekem: szerinte ma Magyarországon alig van olyan kommentátor, akire érdemes a szót vesztegetni, a szakma a régi nagyokkal tulajdonképpen kihalt. Te hogyan látod ezt?
Van benne igazság, bár én nem feltétlenül látom ilyen borúsan a helyzetet, igaz Lapajt is meg tudom érteni, mert az ő szemével tényleg borzasztó lehet látni a mai mezőnyt. Nagyon megnövekedett a felvevőpiac, sokkal több kommentátorra van szükség, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, és akkor a húsz-huszonöt évvel ezelőtti állapotokról még nem is beszéltünk. Korábban az egész országban egyetlen csatorna volt, most pedig valósággal hemzsegnek a csak sportműsorokat ontó szolgáltatók: ott az Eurosport 1-2, a SportKlub, a SportTV mindhárom csatornája, és most már jó ideje nálunk is két adó működik. Ez eddig nyolc olyan csatorna, ami csak és kizárólag sporttal foglalkozik, és akkor az MTVA még szóba sem került, vagy más olyan adók, ahol azért hébe-hóba fel-feltűnik egy-egy sportesemény. Egyszerűen nincs annyi ember, hogy ezt a keresletet megfelelő színvonal mellett ki lehessen elégíteni. Akárhogy is nézzük, úgy tűnik, hogy egy tízmilliós ország kevés ahhoz, hogy kineveljen annyi minőségi és jó kommentátort, amennyire a csatornák száma alapján szükség lenne.
Fiatalabb korodban, amikor már tudtad, hogy kommentátor szeretnél lenni, ki volt a példaképed? Volt egyáltalán ilyen szakmai etalon a számodra?
Szerintem, akik az utóbbi jó pár évben elkezdték ezt a szakmát, azoknak biztos, hogy nagyon nagy százaléka mondaná be erre a kérdésre Hajdu B. Pisti nevét – többek között én is. Főleg, hogy amikor én nagyjából 2000 körül döntöttem a pályaorientáció felől, Pistinek éppen akkor jött el a nagy áttörés: az azévi Eb-nek abszolúte ő volt az első számú riportere, elejétől a végéig zseniálisan kommentált, szerintem nem túlzok, ha azt mondom, az egész ország megkedvelte akkoriban, és ez a népszerűsége azóta is töretlen. Ő tehát az egyik, a másik pedig a vele együtt berobbanó Faragó Ricsi, akivel ketten új színt hoztak az MTV sportközvetítéseibe – ha jól emlékszem az 1994-es volt az az emlékezetes BL-döntő, amit együtt kommentáltak. De nem csak új színt, új stílust is hoztak a köztudatba, ami szerintem azóta is uralja a szakmát. Ha összehasonlítod, a nyolcvanas években azért nagyon másképp nézett ki egy-egy közvetítés, messze nem hallottál ennyi információt a csapatokról, játékosokról, igaz, akkoriban a szurkolók sem voltak kitéve ekkora dömpingnek. Ma már nagyon meg kell szűrni ezeket a dolgokat, nehéz kiásni a legfontosabbakat, hiszen a hallgatókhoz is nagyon sok minden eljut, amiből fakadóan sokkal könnyebb hülyének is kinézni a szurkolók számára. Ők nagyon nagy hatással voltak rám, kiegészülve azzal a Méhes Gabival, aki ugyan kicsivel utánuk került be a vérkeringésbe, de nagyon hamar a legjobbak közé emelkedett a szememben.
Említetted a változó stílust, ami viszont sokaknak úgy jön le, hogy egyes kommentátorok statisztika-felsorolássá silányítják a közvetítéseket. Te hol húzod meg a határt az érdekességek taglalásakor? Nyilván az ember szeretne jólértesültnek látszani, de nagyon nem mindegy mikor szúrja be a kis szösszeneteit.
Próbálok a lehető legminimálisabb mértékben támaszkodni a statisztikára egy-egy mérkőzés közben. Abszolút egyetértek azzal, amit mondasz, többen is átesnek a ló túloldalára – hiába gondolják ugyanis sokan, nem attól lesz jó egy közvetítés, ha minden játékosról elsoroljuk a nagyanyja lábméretét is. Szerintem, amikor az ember adatokat sorol, óhatatlanul nem figyel magára a játékra. Én ezt tudom magamról, amikor a statisztikákkal foglalkozom, sokszor hajlamos vagyok átsiklani olyan, a pályán történő apróbb dolgokon, amikre egyébként ki kellene térnem. Másrészt viszont az is benne lehet a jelenségben, hogy sokan a statisztika-sorolással akarják palástolni, ha nem értenek eléggé ahhoz az adott sportághoz, amit közvetíteniük kell, vagy kevésbé ismerik az adott csapatokat. Nyilván előtted van egy csomó papír, azokból rengeteget tudsz mankózni, de ez szerintem nagyon rossz irány. Az intelligens néző számára úgyis mindig lejön, ha az ember nem ért adott dolgokhoz, és csak papírból táplálkozik, arról nem is beszélve, hogy ezzel a lényegét veszíti el a közvetítés: felolvasó-est lesz belőle, ami viszont már nem ugyanaz.
A palástolásra reagálva: Te is voltál olyan helyzetben, amikor számodra ismeretlen sportágakat kellett közvetítened, a pekingi olimpián a kerékpár és az ökölvívás tartozott hozzád. Hogyan láttál neki a feladatnak, hogy ne ess a fentebb emlegetett hibába?
A kettő nagyon más. A kerékpárt mindig nagyon szerettem, tulajdonképpen gyerekkoromtól fogva, a 2000-es évek elejétől pedig, amikor Bodrogi Laci elkezdett a Tour-on versenyezni, végképp beleestem. Nagyon rá voltam kattanva a bringára, annyira, hogy amikor bekerültem a TV-hez, már titkos vágyam volt, hogy milyen jó lenne négy év múlva az olimpián megcsípni a kerékpár közvetítési feladatait. Amikor megtudtam, hogy összejött, iszonyatosan boldog voltam, igaz, először úgy volt, hogy csak a pályakerékpár lesz az enyém, az országúti később került hozzám, de mindkettőt rettentően élveztem. Az ökölvívás viszont tényleg az a kategória volt, amit említesz, mert jó, érdekelt a profi boksz egy nagyon alapvető szinten, de olyan nagyon mélyen sosem ástam bele magamat. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy Borbély Zoli (korábbi kommentátor, jelenleg az MLSZ Jogi- és Sajtóirodájának vezetője – a szerk.), aki már egyébként a Komlósiban is tanított engem, felkarolt, és rettentő sok segítséget adott az induláshoz. Levitt magával az edzésekre, jött be hozzám a TV-be, megnéztünk együtt egy csomó archívot, azon kívül persze, hogy rengeteg tárgyi dologgal is megpróbáltam készülni. Nem volt könnyű, mert az amatőr ökölvívás messze nem az a sportág, ami túl van reprezentálva információkkal az interneten, de sok melóval meg lehetett oldani. Mindenesetre össze sem lehetett hasonlítani a bringával, ami egy hatalmas élmény volt, míg itt inkább teszteltem magam, hogy miként vagyok képes megoldani egy nem teljesen testhez álló feladatot.
Van dzsúdós múltad, mégis a DigiSport sportági közvetítéseiben közvetlenül nem veszel részt. Ez szándékos, vagy véletlenül alakult így?
Ehhez azért hozzátartozik az is, hogy nagyon korán abbahagytam, azt hiszem ötödikes lehettem, amikor befejeztem a dzsúdózást gerincproblémák miatt, úgyhogy olyan nagy múltam nincs a sportágban. És nem is vagyok benne jelenleg olyan szinten, mint Baumstark Tibi, aki nálunk csinálja, hatalmas lexikális tudással rendelkezik és nagyon rá is kattant - arról nem is beszélve, hogy rendkívül jó kapcsolatba is került a magyar dzsúdósokkal, úgyhogy abszolút jó helyen vannak nála a közvetítések. Az én programomba meg már egyébként is nehezen férne be.
A foci mellett jégkorongot közvetítesz leggyakrabban: a hoki-szerelem honnan jött?
Azt hiszem 1997-et írtunk, amikor a Fradi bajnoki döntőt nyert a Dunaújváros ellen, és volt egy tizenhét éves srác, Szuper Levi, aki azokon a meccseken fantasztikusan védett. Nagyjából akkoriban szerettem bele a sportágba, de nyilván szerepet játszott ebben az is, hogy Knézy Jenő közvetítette akkoriban a jégkorong-meccseket, és úgy összességében nagyon jó hangulata volt annak az egésznek. Akkortájt kezdődött itthon a hoki őrület, előbb a régi BS-ben rendezett C-csoportos vb-n a románok elleni igen kemény meccsen kiharcoltuk a feljutást a B-be, majd 2002-ben kis híján az A-csoportot is elértük a székesfehérvári, dunaújvárosi közös rendezésű tornán – és ki tudja, hogy alakult volna az a bizonyos dánok elleni „döntő”, ha szegény Ocskay Gabinak nem megy szét előtte a térde, és nem kell térdgéppel játszania. Onnantól kezdve egyértelmű volt a helyem a hoki mellett, ráadásul mázlim is volt, mert amikor bekerültem a TV-be, nagyon sokat járhattunk meccsekre forgatni, vagy épp a válogatotthoz interjúkat csinálni. Pat Cortinával sokat beszélgettem akkoriban, hatalmas élmény volt megismerni őt, tényleg, a mai napig a kedvenc interjúalanyom. Karizmatikus, intelligens ember, minden egyes interjú élmény volt vele.
A legtöbben viszont akkor ismerték meg a neved, amikor Moto GP-t kezdtél el közvetíteni, Mezei Dániel oldalán. A motorsportot mióta követed?
A technikai sportok mindig közel álltak a szívemhez. Az első sportesemény, amire emlékszem, például egy Forma-1-es futam volt, 4-5 évesen már imádtam a versenyautókat nézni a TV-ben. A motorokkal kapcsolatos szerelem akkor jött, amikor Talma elkezdett versenyezni a 125-ös világbajnokságban, mert bár az Eurosporton már korábban is követtem hébe-hóba a versenyeket, igazán onnantól kezdett el lekötni a dolog, hogy volt kiért szorítani is a mezőnyben. Ekkor döbbentem rá arra, hogy mennyire izgalmasak a kisebb géposztályok versenyei, a maguk tíz-tizenöt fős bolyaival az élen, ami egyébként azóta is jellemző például a Moto 3 küzdelmeire. Fantasztikus csaták voltak, hihetetlen izgalmakkal, nehéz lett volna nem beleszeretni a motorversenyekbe. A közvetítések szempontjából egyébként itt is szerencsém volt, a kezdetben Dani mellett szakkommentátorkodó Lányi Tamás, majd Talmácsi Gergő sem tudta minden esetben szabaddá tenni magát a versenyek idejére, így amikor egy törökországi futam előtt mindketten lemondták a részvételt, én kerültem képbe. Pár hónappal előtte csináltam egy-két hokimeccset beugróként a téli olimpiáról, és az akkori főszerkesztő, Schulek Csaba úgy gondolta, ha már le van foglalva a kommentátorállás, akkor menjek ki én, próbáljuk meg a dolgot.
Bejött.
Abszolút mélyvíz volt nekem az a törökországi kirándulás, és nyilván nem kerültem be egyből utána a csapatba, de az év közepére-végére nagyjából kialakult, hogy ha Moto GP-közvetítés, akkor mi ketten Danival. A következő szezontól pedig gyakorlatilag mindig együtt csináltuk, meg is volt a kezdőcsapat.
Amikor a Forma-1-es közvetítések átkerültek az MTVA-hoz, a leendő kommentátorokat találgatva sok helyen találkoztam a Te neveddel is. Volt ennek akkoriban realitása? Egyáltalán álmodoztál korábban F1-es közvetítésekről?
Realitása? Hát, nem tudom. Az volt a vicces, hogy pont egy olyan kolléga linkelt be nekem ilyen hozzászólásokat, aki szintén nagyon szereti a technikai sportokat – Lantos Andris most is épp kint van a Dakaron. Nyilván nagyon jól esett, óriási érzés volt azt olvasni, hallani, hogy az emberek érdemesnek tartanának ilyesmire, ez szívet melengető dolog. Ennél komolyabb megtiszteltetést szerintem nem nagyon kaphat az ember a szakmában, és ez még akkor is így van, ha olyan komoly következtetéseket az internetes hozzászólásokból nyilván nem szabad levonni. Mivel gyerekkorom óta a szívem egyik csücske a Forma-1, persze, hosszú távon ez egy nagyon jó dolog lenne, főleg, ha azt nézzük, hogy televíziós közvetítések közül nincs túl sok, amit folyamatosan annyian néznének, mint az F1-es futamokat, szóval ez egyértelműen a szakma egyik csúcsa. Kommentátori munkában az egyik legnagyobb elismerés, ha valaki ezt csinálhatja. Ha valaki ezt szereti, és jól csinálja, akkor ennél nagyobb dolog csak az olimpia, foci Eb-vb háromszög lehet, azt gondolom.
Eddigi kommentátori munkáid közül mit tennél az első helyre? Van legnagyobb élmény?
Persze, 2007. november 4-e, Talmácsi Gábor világbajnoki címének közvetítése Valenciából. Lekörözhetetlen, mert olyan dolog ez, amit lehet, hogy az életben soha semmi nem fog tudni felülmúlni számomra. Már akkor is beszéltük Mezei Danival, hogy gyerekkorunkban ezt el sem tudtuk volna képzelni, akkoriban egyszerűen valószínűtlen volt, hogy egy magyar versenyző ilyen szintre jusson, világbajnoki mezőnyben versenyezzen, és ott győzzön is. Még most is beleborzongok, ha kimondom, vagy visszagondolok rá, felemelő érzés volt.
Van-e még, amit feltétlenül el szeretnél érni a pályán? Mert voltál már kint olimpián, közvetítetted a helyszínről topcsapatok futball-meccseit, a legtöbben pedig hasonlóakat említenek az ilyen kérdéseknél.
Nyilván a foci Eb, vagy -vb olyan dolog lenne futballal foglalkozó kommentátorként, ami mindenképp egy hatalmas szakmai kihívást és élményt jelentene, de hasonlót mondhatok a korábban már említett Forma-1-ről is. Ami talán nem hétköznapi, de nálam a kalapban van, az a téli olimpia, helyszínről közvetíteni mondjuk a jégkorong-döntőt. Na, ez tényleg egy nagy álom.
Bár az MTV-nél kezdtél, jó ideje már, hogy a DigiSport csapatát erősíted. Hogy vélekedsz utólag, megérte a váltás? Kívülről úgy tűnik, remek csapatba kerültél, ahol élmény lehet dolgozni.
Maximálisan megérte, hiszen akkoriban gyakorlatilag minden a váltás mellett szólt. 2009-et írtunk, egy évvel voltunk az olimpia után, a sportműsorok száma pedig elképesztő módon megcsappant az MTV-nél, voltak a Sporthírek naponta háromszor-négyszer, és nagyjából ennyi, egy időben talán még a Sport7 is szünetelt. Akkoriban úgy látszott, nagyon előrelépni nem tudunk, a Moto GP közvetítési jogának helyzete sem volt egyértelmű, elég rossz helyzetben volt a televízió, és éreztük is, hogy a sportot úgy en bloc eléggé háttérbe helyezi a vezetés. Ráadásul hosszú- és középtávon sem látszott a fejlődés, a vancouveri téli olimpiára például még riportert sem küldött ki a csatorna, olyan rossz volt a helyzet, hogy száz százalékban itthonról kellett közvetíteni. Ebben a helyzetben érkezett a Digi megkeresése Kristóf Péteren keresztül, akivel én még 2004-ben dolgoztam együtt, amikor az Eb ideje alatt gyakornok voltam az MTV-nél. Ő emlékezett rám, illetve azokra a közvetítéseimre, amiket még a Komlósiban értékelt, és nyár közepén megkeresett, hogy lenne-e kedvem a Digihez igazolni. Egész pontosan úgy nézett ki a dolog, hogy megcsörgetett, mondta, hogy kicsoda, és kérdezte, hogy tudom-e, mit akar tőlem kérdezni. Én pedig egyből rávágtam, hogy tudom, a válaszom pedig igen, vágjunk bele.
Onnantól kezdve pedig sínen volt minden.
Tulajdonképpen igen, már ahogy először beléptem, akkor még a Sanoma épületébe, éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Eleve már látva a munkakörülményeket nagy volt a kontraszt a közszolgálati TV-hez képest, ami hiába jelenti elméletben a szakma csúcsát, sokszor elképesztően áldatlan állapotok uralkodtak, amik jó része csak a költözéssel oldódott meg. Jó érzés volt végre nem málladozó falak között, ősrégi felszereléssel dolgozni, ráadásul amióta a Váci úton vagyunk, még ehhez képest is van fejlődés, tulajdonképpen minden HD és csúcstechnológia, ami nyilván nem mellékes tényező munka közben. És hát nagyon jó társaságba kerültem, azt muszáj kiemelni. Fantasztikus a hangulat, tényleg, egész más, mint ami egyébként egy televízió szerkesztőségében egyébként uralkodik.
Lehet, hogy éppen ezzel függ össze az az elképesztő nyitottság, ami a Digit jellemzi. Ha jól emlékszem nálatok fordult elő, hogy szurkolót vagy épp bloggereket hívtatok meg szakértőnek egy-egy műsorotokba, és nem is sültek el rosszul ezek a próbálkozások, főleg, hogy ezek a sokszor amatőr sportkedvelők nemegyszer nagyobb felkészültségről tettek tanúbizonyságot, mint a neves szakértők. Gondolod, hogy ez lenne a sportközvetítések jövője?
Hála Istennek úgy gondolom, mi azért egész jól állunk ebből a szempontból, pláne, ha az angol bajnokságot vesszük figyelembe, ahol két olyan szakértőnk van, legtöbbször Bánki Dodi és Sallói István személyében, akik nagyon odavannak az angol fociért, és tényleg abszolút nem kényszerből követik az eseményeket. De akár Juhár Tomit is említhetném, aki annak idején Kristóf Peti ötlete volt, és hihetetlen alázattal készül a közvetítésekre az első pillanattól kezdve, gyakorlatilag kommentátorokat megszégyenítő módon. Az ő nagy szerelme az olasz foci, de ez szerintem remekül át is jött annak idején, valósággal lubickolt a Serie A szakértőjének szerepében. Bloggerként főleg Mártha Bence szerepelt nálunk, aki bár fényesen bevált (nem véletlen, hogy most a SportKlubon is maradt az olasz közvetítések egyik arca), azért nem volt teljesen amatőr, hiszen korábban dolgozott újságíróként az Indexnél. Pont ez a jó Diginél, hogy gyakorlatilag semmitől nem zárkózunk el, benne vagyunk minden jó ötletben, fiatal a társaság és abszolút nyitott az ilyesfajta kezdeményezésekre. Szerintem minden lehetséges, de nyilván nem látok bele annyira ezekbe a dolgokba, hisz az elsődleges feladatom a kommentálás, de mondom, nálunk ezek a történetek abszolút működőképesek szerintem.