Mind Vladimir Petkovics, mind Andrea Stramaccioni megmaradt többé-kevésbé kezdőcsapatánál. A bosnyák csupán kettőt változtatott - kikerült a kezdőből Kozák, aki alapfeladatának a kapu mellé lövést tekinti, s Klose váltotta, akit ugye a gólszerzés tudományából kevesen tudnának okítani; Candrevát pedig a megbízható Lulics váltotta a középpálya bal oldalán.

Nagyobb felfordulást okozott milánói ellenlábasa, aki a már-már szokványossá váló hárombekkes rendszer helyett ezúttal védőkvartettet vetett be. A Napoli elleni győzelem alkalmával középső védőt játszó Cambiasso a középpályán kapott helyet, s Ranocchia mellett egyedül Samuel biztosított.

A játékrendszer cseréjére azért volt szükség, mert a többi csizmaföldi csapattal szemben a Laziónál alap az egycsatáros játék, illetve a két szélső. Márpedig még ha Kloséval állunk is szemben, három bekket akkor is luxus ráállítani, illetve akkor pont a Mauri - Lulics páros valamelyike fogja elvinni a szárnyhátvédeket, s ezzel együtt az Inter szélsőjátékát is..

Így Stramaccioni alternatív megoldásképp a 4-3-1-2 mellett tette le a voksot. Széljátéka így sem volt Nagatomo alkalmankénti előrekalandozásaitól eltekintve, de így viszont legalább a középpályán biztosítva volt a hátország. Guarín, Cassano és Milito személyében pedig három embere volt az ellenfél kapujához közel, lövőtávolságban - főleg a kolumbiai próbálkozott rengeteget távolról.

Ez főleg amiatt lett így, mert a Cassano - Milito duó cseppet sem hagyományos csatárszerepeket töltött be. Előbbi a balszélen a Biava és Konko közötti résben próbálta meg szervezni a játékot, s az oldalvonal mellől lendületből rávinni a veterán centerhalfra a labdát (akin azonban csaknem valamennyiszer fennakadt). Az argentin viszont a másik oldalon Cianival birkózott, így lekötve a védőket, hogy lendületből érkezhessen a Portóból igazolt középpályás a veszélyes pozícióba.

Petkovics gyorsan átlátta a helyzetet, s csapata jól használta ki az ellenfél gyengéit. Rengeteget járatták a két szélen a labdát (elég csak a beadási arány: 29-11 a Lazio javára). Ledesma személyében szűrője pedig úgy tapadt Guarínra, mint egy kullancs, megakadályozva a kolumbiai büntetőterületre való betörését.

Ezzel csak egy baj volt: az egész első félidőben egyetlen számottevő helyzet nem született. Mivel mindkét középpályának elsősorban a védelem biztosítása volt a feladata, mire egy támadásnál felértek volna a kapu elé, addigra már a másik csapat újra meg is szerezte a labdát.

Ez a helyzet a második félidőben megváltozott. Az elképzelhető legunalmasabb felállást, a 4-3-1-2-t ugyanis sutba dobta Stramaccioni, s a jó öreg 4-4-2-re váltva kinyitotta a pályát.

Ettől kezdve gyakorlatilag mintha egy másik meccset kezdtek volna el, egyből pörgős és élvezetes lett a találkozó. Megszűnt az Inter védelme előtt szűrő hármas pajzs, s a Laziónak is helye lett a támadások vezetésére, illetve így a milánóiaknak az ellentámadásokra. Főleg Nagatomo kezdett el nagyon élni, aki lévén nagyságrendekkel mozgékonyabb, mint Mauri, hatalmas területen kaphatott labdát, illetve játszhatott össze Cassanóval.

Kiváltképpen két rizikós csere után kezdtek el sorakozni a helyzetek. A kényszerű Cambiasso-Palacio váltás után 4-2-3-1-re állt át az Inter (amelyben a fegyelmezettnek nem mondható Gargano - Guarín kettős védekezett, s Nagatomo, Cassano és Palacio támogatták Militót), s a túloldalon a vonalszélső Candreva beállásával egyre több hely is lett az égszínkékek védelme előtt.

Guarín, majd Cassano meg is zörgették Marchetti mellett a kapufát, de a jó öreg Klosét sem lehetett leírni még begörcsölt lába ellenére sem. S bár jóval többször veszélyeztettek a fekete-kékek a fordulás után, de megérdemelten talált be a német, aki megtalálta önmagát Rómában, s alig másfél év alatt annyi gólt szerzett, mint az azt megelőző három esztendőben.

Összegzésképpen tehát mondhatjuk, hogy az első félidő a játék megölésével, a második játékrész pedig pont ellenkezőleg, a pálya kinyitásával telt. Ennek megfelelően vett lendületet a mérkőzés, s az utolsó harminc percet akár már egy angol pályán is játszhatták volna.