Taktikai Zóna

Patikamérlegen a Videoton és az EL

  • Kele János

Csalódást nem okozott, mégis elbukott a Vidi az EL-ben. Okokat keresünk, statisztikát citálunk és következtetéseket vonunk le a Taktikai Zónában.

A Vidi ismét méltó partnere volt egy papíron jóval nagyobb játékerőt képviselő csapatnak az EL-ben, és bár zsinórban harmadszor is vereség lett a vége, nem találni olyan okot, amiért most lehúzásban részesíthetnénk a gárdát. Na jó, a végén azok a piros lapok egyáltalán nem hiányoztak (Caneiránál a lefújás után gurult el a gyógyszer), de vaknak kellett lenni ahhoz, hogy ne vegyük észre, fejben brutálisan megviselte a fehérváriakat az európai menetelés.

A Barcelona dominanciája kapcsán már volt szó róla korábban is, hogy az esélytelenséget nem fizikailag, hanem fejben a legnehezebb elviselni. Ha az ember kilencven percen keresztül csak kergeti a labdát, az mentálisan készíti ki leginkább, a folyamatos koncentráció és a szűnni nem akaró nyomás olyan delíriumos kettőst alkot, amit ép ésszel huzamosabb ideig nehéz feldolgozni. Pláne, ha az adott csapat természetes környezetében (bajnokság) inkább a dominanciához van szokva, és meccseinek kb. 80%-án különösebb kényszer nélkül passzolgathatja körbe a labdát. A Videotonnál pont ez a helyzet, a június óta görgetett reaktivitás pedig decemberre felemésztette a csapat tartalékait, az utolsó meccs utolsó fél órája ennek tökéletes bizonyítéka.

És nem csak a piros lap miatt. A Vidi utolsó meccsén összesen 17 szabálytalanságot követett el, többet közülük ráadásul saját védekező harmadában, így éppen az a taktika szenvedett látványosan csorbát, amit oly sok bekezdésen át méltattunk – egy Basel elleni vereség kapcsán. Hogy a két lisszaboni gól épp két ilyen, teljesen feleslegesen elkövetett védőharmados szabálytalanság utáni pontrúgás után született, csak igazolja, miért tartotta Sousa elképesztően fontosnak a szabályos labdaszerzést az egész sorozat folyamán.

Maga a meccs taktikai szempontból nem hozott sok újdonságot. A Vidi sokszor kipróbált 4-2-3-1-ével nyitott, de Mitrovics sérülése miatt talán először az évadban kénytelen volt egymás mellett kezdeni Tóth Balázs és Renato Neto. A kapuban a sokat hibázó Bozsovicsot Tujvel váltotta, de összességében kevés sikerrel: mind a két kapott gól előtt jókorát hibázott, az pedig, hogy a potyák után pár perccel két alkalommal is hatalmas ziccert védett, csak azt jelzi, hogy montenegrói kollégájához hasonlóan nehezen dolgozza fel a nyomást – amikor már jószerivel mindegy, akkor jön a bravúr, amikor még nagyon kéne a védés, akkor viszont a hiba érkezik menetrendszerűen.

Nagyjából 45-50 percig volt egyenlő ellenfél a két csapat, aztán a Sporting bedarálta a Vidit – Diego Capel sebességével egyszerűen nem bírtak a védőink, Labyad klasszul adta a modern tízest, Rinaudo és Gelson Fernandes pedig nevetve szűrte meg az egyre ritkább és pontatlanabb ellencsapási kísérleteket. Újfent bebizonyosodott, hogy egy bizonyos szint fölött Sándor már lassú, főleg a támadóharmadban; és nem is feltétlenül mozgás-, inkább gondolatgyorsaságban. Itt már nem fér bele, hogy egyet feleslegesen toljunk a labdán, itt már nem lehet kétszer is kipillantani a szélre, mielőtt passzolunk, és az sem működik feltétlenül, hogy a biztonság kedvéért inkább visszafordulunk a félpályánál. Nikolics összességében halvány volt, Oliveira az ősz végére sem lendült formába, Walter pedig továbbra is egy tévedés, ezek együtt pedig már kiadtak akkora hendikepet, ami az utolsó fél órára dekódolta a fehérváriak esélytelenségét.

Ennek ellenére az EL-hadjárat masszív sikertörténet a csapat számára. Sousa bizonyította, hogy hátulról lehet igazán eredményes magyar csapatot építeni, hiába az átlagban 33%-os labdabirtoklás, a Vidi két bravúrgyőzelmet is tudott aratni a csoportban, többet, mint 1990 óta bármelyik hazai együttes. A defenzív taktika ráadásul nem impotensségben csúcsosodott ki, a meccsenkénti 10 kapuralövés egyáltalán nem kirívóan alacsony, mint ahogyan az is bőven vállalható, hogy a Vidi játékosai semmivel nem követtek el több szabálytalanságot, mint amennyit elszenvedtek.


A labdát legkevesebbet birtokló csapatok az EL-ben. A piros szín azt jelzi, egyikük sem jutott tovább csoportjából.

A 73%-os összesített passzhatékonyság talán kicsit vékony, de ne feledjük, a fehérváriak csak elvétve szereztek labdát az ellenfél térfelén, és rövid passzokra is csak elvétve vállalkoztak, többnyire a hosszú átadásokat erőltették. A meccsenkénti 21 szerelés, és 16 labdaszerzés simán vállalható mutató egy többnyire bekkelő kiscsapattól, és az is sokat mondó, hogy a 15 olyan csapat is akadt a mezőnyben, amelynek több lövés zúdult a ketrecére, mint a fehérváriakéra – annak ellenére, hogy messze a Vidié volt a legalacsonyabb labdabirtoklási mutató a mezőnyben.


Kapott kapuralövések az EL-ben. Nem a Vidi a legrosszabb, sőt.

Ha az egyéneket vesszük górcső alá, egyértelműen látszik, a védelem volt a Videoton legerősebb csapatrésze. Különösen kiemelkedett Szolnoki, aki meccsenkénti 4 szerelésével bizonyította, lassan a válogatott behívó sem lenne érdemtelen számára: erős ellenfelek ellen, komoly meccseken bizonyított, és a nyomás sem volt kicsi rajta, ne feledjük. A Vidi által meccsenként bemutatott 21 szerelés cirka 75%-át a védelem szállította, ez egyrészt jelzi, hogy többnyire sündisznóállásban küzdöttük végig a meccseket, másrészt mutatja, hogy így sem voltunk feltétlenül esélytelenek.


A legtöbb szerelést bemutató csapatok az EL-ben. Zárójelben az összetett helyezés a rangsorban, pirossal pedig azokat a csapatokat jelöltük, akik kiestek a csoportkör során.

Caneira és Vinícius együtt átlagban 16 labdát takarított el beadások és különféle lecsorgókat követően, de Stopira sem sokkal maradt el mögöttük, ő meccsenkénti 4 szabályosan szerzett labdájával tűnik ki a csapatból. Sokatmondó, hogy nem volt olyan játékosunk, aki több mint kétszer szabálytalankodott volna meccsenként – a szabályos, sportszerű és fegyelmezett védőjáték nyugodtan tekinthető a Vidi sajátjának Európában.


Labdaszerzések a Vidiben. Zölddel a középpályások, kékkel a védők.

Támadásban persze már korántsem ilyen rózsás a kép. Az öt szerzett gólunkból kettő is pontrúgást követően született, egyet kontrából vitt végig a csapat, egyet büntetőből rúgott Sándor, és csak egyet tekinthetünk szigorú értelemben vett akciógólnak tiszta játékhelyzetből (angolul: open play). Apropó Sándor, az ő és Mitrovics nevéhez fűződött Vidi részéről a legtöbb lövés meccsenként – ez jól mutatja, hogy sokszor nem tudtunk a kapu közvetlen közelébe férkőzni, kénytelenek voltunk távolról puffogtatni.


Kapuralövések a Vidiben. Kékkel a középpályások, zölddel a csatárok, pirossal a védők.

A csapat legnagyobb problémája így is a szélsőjáték. Sem Walter, sem Oliveira, sem Gyurcsó nem volt képes helyzetbe hozni a társakat, a nevükhöz nem fűződnek potenciális gólpasszok, de lövések sem, és beadással sem próbálkoztak túlzottan sokszor. Sokszor mintha kicsit légüres térben mozogtak volna, és bár a védekező feladataikat (volt nekik bőséggel) kifejezetten jól ellátták, a modern kor wingereitől ennél már sokkal többet vár el a játék.  Hasonló okokra vezethető vissza egyébként a fehérváriak itthoni gyengélkedése is támadásban, de ez utóbbi kitétel egy külön elemzés tárgya kell, hogy legyen.


Szerelések a Vidiben. Kékkel a védők, zölddel az egy szem középpályás.

Összességében büszkék lehetünk a Videotonra, alapvetően jó hírét vitték a magyar futballnak és ez még úgy is igaz, hogy megint nem élte meg csapatunk a kupatavaszt. Már csak az a kérdés, mit hoz a jövő? Vajon marad Sousa, vagy már az első kézzelfogható eredményeket aprópénzre váltja és visszatér a szigorú értelemben vett európai élfoci körforgásába? Vajon erősít a Vidi a kulcsposztokon? Vajon kivívja egyáltalán az európai kupaszereplés jogát a bajnokságban?

Válaszok tavasszal….