Nem lehet azt mondani, hogy vasárnap a Milan lefocizta volna a Juventust, bár a piros-feketék játszottak veszélyesebben, amíg arra szükségük volt. Ők léptek ki előbb a sündisznóállásból, amikor pedig a torinóiak is megtették ezt, akkor vezettek néhány egész jól sikerült kontrát. Aztán kaptak egy kisebb ajándékot a játékvezetőtől egy tizenegyes formájában, azt Robinho belőtte - vagy Buffon bevédte, nézőpont kérdése -, ettől kezdve pedig magabiztosan tartották az eredményt.

Tarthatták, mert sehol nem volt az a Juventus, amelyik múlt szerdán 3-0-ra verte a Chelsea-t a Bajnokok Ligájában. Az előző szezonban sem mindig parádéztak Conte tanítványai a Milan ellen, de az azóta látott meccseik fényében meglepő volt a mostani gyenge teljesítményük. Több gyenge teljesítmény is volt a csapatban, Vucinic ismételte, amit hetek óta láthatunk tőle, kóválygott, Vidal sokkal jobban akart, de nem ment neki, a két szélen pedig rémesen gyenge volt a Juve.

Pedig jó képességű játékosok szerepeltek ott is Kwadwo Asamoah és Mauricio Isla személyében. Csak épp nem a helyükön. Nem mondom, hogy nem képesek ebben a Juventusban jól játszani, de előző csapatukban, az Udinesében messze nem az volt a feladatuk, amit Conte kitalált nekik. Asamoah a középpálya közepén szerepelt, és bár egy verőlegénynél többre képes, mégiscsak a labdák begyűjtése és azok - leginkább laposan történő - továbbjátszása volt a dolga. Isla pedig jobbhátvéd volt annak klasszikus tennivalóival együtt. Ezekhez ma már egyértelműen hozzátartozik ugyan a támadások segítése, de az udinei csapat ritkán uralta annyira a játékot az ellenfél térfelén, mint a Juventus, ha pedig mégis magára húzta valamelyik ellenfél, akkor sokszor látványosan bajban volt.

Pont, mint Isla vasárnap Constant-nal szemben. Talán egyetlen egyszer tudta megverni a fiatal balbekket - akkor is egy kényszerítőnek köszönhetően -, de akkor is a kapu mögé ívelt. Egyébként pedig rendre szembeállt vele és belepüfölte a labdát. Asamoah ennél valamivel többet tett a bal oldalon, néha egy-egy csellel, elfutással is megpróbálkozott, de igazán látványos dolgokra ő sem volt képes. Pedig ezt a Milant a széleken lehetett volna megverni, ahogy azt Giovinco egy-két mutatványa is bizonyította.

Milan-Juventus

Hogy miért őket erőlteti Conte ezeken a posztokon? Mert ugyan imádja a bevállalós 3-5-2-es felállást, de annyira nem, hogy ne olyan embereket tegyen a középpálya két szélére, akik ösztönből hátrafelé indulnak, ha elvesztik a labdát. Egy-egy valódi szélsővel elképesztően látványos támadójátékra lenne képes a Juventus, azonban az edző nem akar úgy járni, mint a Románál Zdenek Zeman, hiszen a Farkasokon is láthatjuk, hogy elég nehéz folyamatosan 3-2-re nyerni a meccseket. Az igazi olasz mentalitásról talán mondanom sem kell, hogy mennyire becsüli a kibrusztolt 1-0-t, de még egy gólszegény döntetlent is. Így a Simone Pepéhez hasonló játékosoknak a mostani rendszerben leginkább a kispadon jut hely - ha egyáltalán.

És amíg Conte a védekező beállítottságú emberekkel erőlködik a széleken, addig előző gárdájuk, az Udinese látványosan vergődik. Persze nem csak ennek a két játékosnak a hiánya érződik az utóbbi évek meglepetéscsapatán, hiszen azért a tavalyi kulcsemberek közül a szélső Cuadrado, a középpályás Abdi vagy a kapus Handanovic sincs már ott, de az biztos, hogy ők is nagyon jól jönnének Francesco Guidolinnak.

Lazio-Udinese

Merthogy a gyengélkedésük legfőbb oka a rengeteg kapott gól. Az előző idényben 38 meccs alatt találtak be harmincötször a kapujukba, most pedig már 14 forduló után 23-nál járnak az ellenfelek. Meg még 11-nél az Európa Ligában. Kedden a Lazio is úgy gyalogolt át a védelmen, ahogy csak akart. Ezzel pedig az Udinese támadósora nem képes lépést tartani. Antonio Di Natale - bár néhány hete már elkezdték kritizálni - idén is hozza magát, de rajta kívül csak ketten rúgtak legalább - és pontosan - két-két gólt a bajnokságban.

Lehet, hogy nem kellett volna ekkora kiárusítást tartani? És visszatérve a Juventushoz: lehet, hogy nem erre a két játékosra lett volna leginkább szükség?