Vannak olyan mérkőzések, melyek mindig rászolgálnak az örökrangadó névre, függetlenül attól, hogy a résztvevő csapatok éppen hanyadik helyen állnak a táblázaton. Ilyen a Derbi della Capitale is, a Laziót és a Romát ugyanis a két csapat történelme mellett politikai-társadalmi tényezők is szétválasztják, ami miatt a Derbi della Mole (a Torino - Juventus) mellett a legviharosabb érzelmeket vált ki a szurkolókból.

A találkozó esélyese inkább a Lazio volt, mellyel nagyszerű munkát végzett Vladimir Petkovics, s bő másfél hónapja nem szenvedett vereséget a Stadio Olimpicóban; a Roma viszont erőn felül szerepel idegenben, többek között az Olaszországban nem megszokott roppant támadó felfogásának köszönhetően.

Taktikailag az egyetlen váratlan húzás Petkovics részéről az alapvetően bal oldali középpályás Lulics védelembe való visszavonása volt. Ez támadó célzatú volt; tudta Petkovics, hogy bár az általában jobb oldalon szereplő Erik Lamela nagyszerű góllövő formában van ugyan (utóbbi hat pályáralépése alkalmával ötször talált be), de nem nevelték bele a küzdőszellemet, s egyszerűen lusta védekezni. Így a bosnyáknak rengetegszer volt alkalma elfutni a balszélen, s gyakorlatilag ő volt az, akire felépültek a hazaiak támadásai.

Az első gólt így bár megint a River Platétől vett argentin szerezte (aki ezzel a Serie A góllövőlistáján az első helyre lépett előre), de az első húsz perc után átvette a játék irányítását a szakadó esőhöz jobban illeszkedő játékkal rendelkező, labdaszerzésekre, gyors indításokra és kontrákra berendezkedő Lazio.

A Roma ezzel szemben nem módosította játékát a körülményekhez, s a vízipólóhoz illő pályán is a védővonalból kitámadva, rövid passzjátékkal akart eljutni az ellenfél kapujáig. Így fedezeteiknek a rengeteg futásban elfáradva egyre kevesebb lett az erejük támogatni a támadásokat, melyek szervezése és befejezése így sokszor csak a Totti - Osvaldo - Lamela trióra maradt. Ők pedig nem bírtak az emberhátránnyal (a négy védő előtt Ledesma szűrt kiválóan), így a középen vezetett támadások legtöbbje másodpercek alatt a Lazio karmesterénél, Hernanesnél kötött ki.

A brazil pedig egy pontrúgás után meg is hálálta, hogy főszerepet osztottak rá, s remek lövésnek álcázott beadást küldött Klose felé, aki bevarrta azt a pillanatokkal korábban, Candreva szabadrúgásánál már egyszer hatalmasat bakizó Goicochea mellett.

Nincs igazi derbi kiállítás nélkül: az első játékrész legvégén, egy Totti-szabadrúgásnál De Rossi unta meg, hogy mindkét csapatban még teljes a létszám, s behúzott egyet a másik oldal csapatkapitányának, a Klose mellett támadó Maurinak.

A Roma azonban az emberhátrányban sem maradt óvatosabb, s kizárásos alapon (mivel Lamela lekerült a pályáról, Piris pedig messze nem olyan vállalkozó szellemű hátvéd, mint az egykori Palermo-hátvéd) a félidő után magára találó Balzarettinek köszönhetően főleg a bal oldalon veszélyeztetett.

Zdenek Zemannak kockáztatnia kellett volna, s lehozni Tottit, aki már úgy sem bír végig 90 percet, de a cseh ehelyett Lamelát kapta le, hogy behozza De Rossi helyére Tahcidiszt, így 4-3-2-re állva át, a széleket teljesen feladva. Támadott is Konko és Lulics is becsülettel; gyakorta a Roma tizenhatosáig is eljuthattak, mielőtt még valamelyik bordó-sárgába öltözött spíler eléjük állhatott volna.

Az ebből adódó labdabirtoklásbeli különbséget Zeman negyed órával a vége előtt egy Totti - Pjanics cserével próbálta meg orvosolni. A bosnyák alapvetően inkább középpályás, mint támadó, s a Bradley - Tahcidisz - Marquinho hármas (akiknek így már több idejük lett kiérni a szélre az égszínkékek szélsőhátvédjei elé) elé beállva vegytiszta irányítóként próbált Osvaldónak gólpasszokat adni.

A második félidő azonban a nagy fölényben játszó Lazio örömjátékát hozta, amely remekül használta ki emberelőnyét, s az egyik oldalvonaltól a másikig játszva megfuttatta a Romát. Így Pjanics utolsó pillanatban szerzett Ronaldinhós gólja semmit nem ért (a bosnyák nem is ünnepelte meg 50 méterről emelt találatát), s megérdemelten nyert a biancocelesti.