Legutóbb azt írtuk, hogy magyar csapat főtáblán vívott európai kupameccse után nem is tud csalódottan felállni az ember a fotelből, és bár egy vereség után furcsán hathat az ilyesmit megismételni, mi most is ugyanígy vélekedünk. Szervezett, karakteres, már-már hősies játékot produkált a Videoton, de ami ennél is fontosabb, a védekezés oltárán sem áldozta be a sportszerűséget és a korrektséget. Most kevesebb volt a jó egyéni teljesítmény, talán kicsit a szerencse is elpártolt a csapattól, de csüggedésre semmi ok, ott még azért nem tartunk, hogy egy BL-nyolcaddöntőstől elszenvedett szűk idegenbeli vereség után magyarázni kelljen a bizonyítványt.

A két héttel ezelőtti odavágó tükrében nem meglepő, hogy a két edző közül Murat Yakin változtatott többet, a svájciak kezdőcsapata sem neveit, sem szerkezetét tekintve nem hasonlított arra, amelyik Sóstón hagyta a három pontot. A védelem bal oldaláról kikerült a koreai Joo, a helyére Steinhöfer masírozott át, az ellenkező oldali vonal mellé pedig az első meccset végig padozó Philip Degent rendelte a helvétek mestere. Kimaradt a Fehérváron botrányosan teljesítő Salah is, cserébe viszont visszatért a sérüléséből felépülő Alexander Frei, és az odavágón meglehetősen halovány, chilei Diaz szerepkörét is sikerült újraértelmezni. Változott a felállás is, a meglehetősen sablonos és fantáziátlan 4-1-4-1 helyett egy sokkal tagoltabb, nehezebben értelmezhető 4-1-2-3-ra szavazott Yakin, és a változtatás egyes elemeivel sikerült is meglepnie Sousát.

Persze az is igaz, hogy a portugál nem az az alkalmazkodó fajta, csak a legritkább esetben változtat alapvető stílusán, nem véletlen, hogy alig egy év alatt sikerült karakteres arculatot szabnia egyéni képességeket tekintve finoman szólva is középszerű csapatának. A labda ezúttal sem kellett neki, és első blikkre kicsit úgy tűnt, az életveszélyes kontrák végigvitelét is feladja Torghelle csatasorba állításával – igaz, a baloldalra viszont Walter Lee helyett a támadásban sokkal veszélyesebb és kombinatívabb Oliveira került, ami egyúttal azt is jelentette, hogy Gyurcsó kénytelen volt a pálya másik oldalán felütni tanyáját.

Lényegi változtatás tehát nem történt a két héttel ezelőtti meccshez képest, tendencia-jelleggel is csak annyit érdemes megjegyezni, hogy az évad elején bravúrosan, egyértelműen válogatott formában teljesítő Tóth Balázs kiszorulni látszik a csapatból. Nem mondjuk, hogy nem sajnáljuk, mert bár Renato Neto nem rossz kis játékos (és nyilván jóval több potenciál rejtőzik benne hosszú távon), de egyrészt csak kölcsönben a Vidié, másrészt egyelőre nem látni, hogy hasznosabb lenne az előrejátéka, mint a kopasz ütközőé. Persze az is lehet, hogy a nyilvánvaló váltásnak nem is játékelméleti, hanem sokkal inkább fizikai, mentális vagy személyi okai vannak, az ilyesmit nehéz bennfentes információk nélkül megítélni. Annyi biztos, hogy a csapat kárát nem látja a változtatásnak, azok az idők pedig réges-rég elmúltak, amikor rovátkázni kellett egy klubcsapatban a bevetett légiósok számát. Az eredmény a fontos, minden más szempont másodlagos, ideje megbarátkozni a gondolattal.

Érintőlegesen kitértünk rá, hogy az előző meccs végén talán kicsit túlzottan mélyre csúszott a Vidi védelmi vonala, és bár nagyobb baj végül nem lett belőle, mindenképp tanulságos volt látni, milyen apró is a különbség a tökéletesen koordinált védekezés és a kétségbeesett bekkelés között. A mostani meccs első negyedórájának 89-11%-os labdabirtoklási aránya első ránézésre inkább az utóbbit idézte, mégis, az embernek egy pillanatra nem volt olyan érzése, hogy a Vidi nem tudja, mit csinál. Valószínűleg azért, mert tényleg tudta.

Mélyen ülő védekezés Sousa-módra: mindenki a saját térfelén, a csapatrészek egymáshoz közel, tökéletes szimbiózisban. 4-4-2.

A mélyen ülő védekezést választó, labdáról lemondó kiscsapatok életében mindig az a legnagyobb probléma, hogy a beszorulásukkal előbb-utóbb túl nagy nyomás helyeződik a védelmükre, ami aztán akarva-akaratlanul is egyéni hibát szül. Erre csak ráerősít az, hogy a bekkelő csapatnak általában több szabálytalanságot kell elkövetnie, mint a labdát őrző alakulatnak. Szabálytalanság után pedig szabadrúgás következik, amivel védekező szempontból az a legnagyobb baj, hogy felerősíti a véletlen, a lecsorgó, a kipattanó szerepét – vagyis az olyan tényezőkét, amire nehéz kottából reagálni. A védekező harmadban elkövetett szabálytalanságok ebből a szempontból duplán számítanak, mert innen már minden létező szögből közvetlenül lehet veszélyeztetni a kaput, vagyis az ember sok esetben nem tudhatja, mi következik: lövés vagy beadás, élesen kapu elé lőtt labda, vagy lágyan a hosszúra ívelt átadás? Nem kell nagyot sarkítanunk ahhoz, hogy nyugodtan kijelenthessük, minél többet szabálytalankodik egy csapat a saját védekező harmadában, annál inkább halálra van ítélve az elképzelés, hogy kapott gól nélkül hozza le a találkozót.

De milyen esetekben követ el egy védő szabálytalanságot? Ha meg akarja szerezni a labdát, nyilván. Nem kell hozzá akadémiai doktornak lenni, hogy belássuk, a védekezés legfontosabb eleme a szabályos labdaszerzésre való törekvés, vagyis az, hogy nem felrúgom, hanem szerelem a támadót, az, hogy nem becsúszok neki szemből, hanem taktikusan odaszúrok. Türelem, rózsát terem.

A Videoton játéka is valami hasonlóra épül. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy bár eddig egyetlen EL-meccsükön sem volt többet náluk a labda (a csúcs a Genk elleni idegenbeli csörte 44%-os statisztikája, de ne feledjük, azon a meccsen a 22. perctől hátrányban játszott a csapat), az egyszer sem fordult elő, hogy az ő oldalukon fújt be több szabálytalanságot a bíró. Szinte tapintani lehet az ellentmondást: ha gyakorlatilag folyamatosan az ellenfélnél van a labda, hogy-hogy nekik kell többet szabálytalankodniuk? A válasz meglehetősen komplex, és hajlok arra, hogy nem nélkülöz mindennemű tudatosságot.

Sousa valószínűleg úgy sakkozik, hogy ha csak egy mód van rá, el kell kerülni a szabálytalanságot a védekező harmadban. Ez egyrészt következik abból, hogy gyakorlatilag folyamatosan nyolc emberrel védekezik, így majdnem minden esetben akad, aki kisegítsen a labdással szemközt álló embernek, másrészt viszont szülheti az a fajta elgondolás is, hogy a Vidinek csak abban az esetben kell a labda, ha azzal néhány érintés révén a kapu elé tud kerülni. Érdemes lenne megszámolni, hány becsúszó szereléssel próbálkoznak a fehérvári bekkek egy-egy nemzetközi meccsen és ehhez képest mennyi a megelőző labdaszerzések, a lefülelt keresztlabdák száma – gyanítom, ordító lenne a különbség.

A fehérvári mérkőzés végén a szabálytalanság-számláló 16-7-es végeredményt mutatott; nem a hazaiak „javára”. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Videoton játékosai átlagosan kétszer, míg a bázeliek hatszor tudtak egymás után pontosan passzolni, világosan látszik: a Videoton hagyja az ellenfelet nyugodtan adogatni, és csak akkor akar labdát szerezni, ha arra van lehetőség szabályosan is. Okos, átgondolt, de ami ennél is fontosabb, működőképes taktika.

Más kávéház a szögletek kérdése. Azt könnyű belátni, hogy egy sarokrúgást nehezebb elkerülni, mint a szabálytalanságot, hiszen a beadások blokkolása, a keresztlabdák kifejelése mind-mind nagy eséllyel ölt testet alapvonalon kiszálló labdák személyében. Viszont az is igaz, hogy egy szögletet annak sablonossága miatt jóval könnyebb is kivédekezni, mint egy random helyről érkező szabadrúgást, és pontosan ebben áll a Videoton problémakezelésének lényege is.

Nézzük csak meg a pillanatképet: nyolc fehérvári játékos a kapu hat méteres körzetében, olyan népsűrűség, amibe pontosan belőni a labdát minimum egy Xavit kíván. Vinícius ráadásul ott biztosít a hosszú kapufa környékén, így egyszerre van megoldva, hogy a Vidi tudjon területet védeni az esetleges befutó emberrel szemben, és a kapuba tartó utat is blokkolja valaki. A kompozíció átgondoltságát jelzi, hogy éppen a két leggyorsabb játékos, Oliveira és Gyurcsó őrzi a tizenhatos vonalán ácsorgó svájciakat, vagyis egy kifejelt labdával azon nyomban képes lehet kontrát vezetni Sousa csapata.

Négy meccsen 34 szögletet rúgtak eddig a Vidi ellenfelei, amiből egy eredményezett végül gólt - az is biztos vezetésnél, a meccs utolsó percében. Tiszteletet parancsoló arány…

Mint ahogyan az átlagosan 28%-os labdabirtoklásból kihozott 5-5-ös gólkülönbség és a meccsenkénti nyolc kapuralövés is. A védekezés erejét tökéletesen mutatja, hogy defenzív stílusa ellenére nem a Vidi kapujára zúdul a legtöbb próbálkozás egy meccsen a csoportban (a fehérváriak aránya 15,8, a Genk ellenben 16,5-öt kap átlagban), még úgy sem, hogy toronymagasan ők követik el a legkevesebb szabálytalanságot. Sportszerű, átgondolt, szervezett, eredményes – kell ennél több?

Egy vereség után persze nem lehet pusztán a pozitívumokban elmélyedni, még úgy sem, hogy nyilvánvaló, egy Bázelben elszenvedett 1-0-s zakó bőven pozitív tünet a magyar futball kórisméjének tudatában. Nyilvánvaló, hogy a Videoton ezúttal nem tudott reális veszélyt jelenteni az ellenfél kapujára, Torghelle kontrázásra alkalmatlan, Gyurcsó ezúttal haszontalan volt, és Oliveira cselei sem jöttek be, amikor nagyon kellett volna. Van ilyen, főleg ha egy csapat huzamosabb ideig erején felül teljesít, a szerencsét el lehet ismerni és meg lehet köszönni, de elvárni aligha érdemes.

Ehhez jött hozzá egy, a múltkorinál jóval kevésbé nagyképű Basel, ahol ráadásul ezúttal már értékelhető egyéni teljesítmények is akadtak. Diaz, ha fantasztikusan nem is, de egy jó elfogadható szinten irányított, Stocker jóval pontosabb és szorgalmasabb lett, Steinhöfer átvezénylésével életre kelt a balszárny, Frei pedig már a puszta jelenlétével gúzsba kötötte Brachit. Utóbbi egyébként kifejezetten jól oldotta meg a feladatát, jellemző, hogy a svájci válogatott gólrekordert még 0-0-nál kénytelen volt lekapni Yakin.

A mérkőzés magyar szempontból legjobb játékosa azonban így is vitathatatlanul Bozsovics, akinek kapcsán egyre erősebb a gyanúnk, hogy Király Gábornak igenis létezik montenegrói reinkarnációja. Az első félidőben földöntúli bravúrok sorozatát mutatta be, jól mozdult ki a kapuból, magabiztos volt, határozott és tiszteletet parancsoló, javarészt neki köszönhető, hogy a több ízben is öt védőre kényszerülő Vidi tudta tartani a 0-0-át. Persze ismerjük, akár már a jövő héten képes lenne akkora leventególt kapni, mint ide Podgorica, úgyhogy összességében bőven nem életbiztosítás – viszont pont ezért tudja őt huzamosabb ideig megtartani a csapat.

Összegzés

Kikapott, de szégyenkezni nincs oka a Videotonnak, főleg, hogy olyan erényeket csillogtatott, ami még a kontinensen is kevés csapat sajátja. Kevés szabálytalansággal biztos védekezést építeni nem könnyű, ám jelzi, hogy a csapat mentálisan és fizikálisan is nagyon egyben van: nem lankad a türelem, nem fogy el a cérna, nem késnek el a belépők, ami összességében nemhogy pozitív, de egyenesen dicséretre méltó hozzáállás.

Hogy ezen a meccsen nem jöttek az egyéni teljesítmények, az pech, de nem szabad elfelejteni, sokszor épp a szerencse volt az, ami a csapat segítségére sietett, az ilyesmi hosszú távon azért kiegyenlíti egymást, és a fehérváriak így sem állnak rosszul. Talán tudat alatt kicsit az is benne volt a csapatban, hogy bőven jó lenne a döntetlen, ennyire még egyszer sem tűnt úgy, hogy 0-0-ra játszik Sousa. Egy haloványabb Sándor, egy visszafogott Mitrovics, egy rossz döntéseket hozó Oliveira ráadásul nemzetközi színtéren már nem fér bele, de ne feledjük, így is vért kellett izzadnia a győzelemért a Baselnek.

Képregényben:

Az első meccs 4-1-4-1-éhez képest most többet gondolkodott Yakin, pillanatfelvételen a 4-1-2-3 "alsó" hetesét látjuk - Stocker kicsit kiszaladt a képből.

Labdabirtoklás esetén 4-2-3-1-et szeretett volna Sousa, más kérdés, hogy ilyesmi ritkán valósult meg teljes valójában a pályán. A képen Torghelle és Sándor épp pozíciót cserél, a kirúgás után ugyanis Sanyi kifejezett feladata lett volna megnyerni a fejpárbajt. Ritkán sikerült.

A Basel viszonylag erős széljátéka miatt Gyurcsó és Oliveira sokszor volt kénytelen szélső hátvédet játszani, ilyenkor gyakorlatilag 5-3-1-1-ben állt fel a Vidi. Torghelle a felező környékén ácsorog.

Taktikai szempontból túlságosan későn jött a gól, Sousa a nyolcvanadik perc után már nem tudott érdemben váltani, 0-1-nél is minden ember a saját térfelén, merev, masszív 4-4-2-ben.