The show must go on! A legendás Queen zenekar egyik legnépszerűbb dalának címe mára szállóigévé vált. Olyannyira, hogy Paulo Sousa is kitartóan gyakorolja, képtelen elviselni a langyos vizet, a beletörődést, amikor úgy érzi, mondanivalója van, szól. Azaz, beszól. Mert a shownak folytatódnia kell! Még akkor is, ha ez sokakat érdekel, de senkit nem szórakoztat.

A hétvége fő attrakcióját a Videoton-Győr meccstől vártuk - több szempontból is. Egyrészt ugye a mezőny két leginkább (meg)támogatott csapatáról van szó, a magyarországi átlaghoz mérten magasan kvalifikált légiósok, tehetséges fiatalok és úgy általában, képzett futballisták alkotják mindkét keretet. Az ETO a jelenleg legjobb formában lévő alakulat az NB I-ben, a fehérváriak meg ugye ott vannak az európai Top 80-ban, azaz a két kontinentális kupasorozat egyikének a csoportkörében. A vasárnapi találkozójuknak az első hely volt a tétje, a rangadó azt hivatott eldönteni, hogy kis hazánkban, a bajnokság negyedénél melyik csapat a legjobb, melyik jut fel a csúcsra. Azt most ne firtassuk, hogy nálunk ilyen szintű meccsre, egy kellemes vasárnap délután miért nem sikerül összeverbuválni legalább négyezer nézőt. Becsüljük meg ezt is, sőt, akár büszkék is lehetnénk rá, ha a bajnok Debrecen Eger elleni mérkőzésének látogatottságához viszonyítunk. Leírni is szégyen, még akkor is - vagy talán éppen azért -, ha Diósgyőr volt a helyszín. Kétszázötven (!) érdeklődő a DVTK-stadionban - ennél már nincs lejjebb, vagy mégis...?

De félre a fanyalgással, térjünk vissza a Sóstói show-hoz. Sajnos, maga a meccs nem tartozott ebbe a kategóriába, az ember valahogy többet vár a kirakatcsapatoktól. Különösen attól, amelyiknek szűk egy hónapja bőven kijutott a dicséretből - megérdemelte -, de talán túlzásba vittük a magasztalást. Akkor, azokban a pillanatokban senkit nem érdekelt, hogy egyetlen jól eltalált 11-esen múlott, hogy ma a Videoton sikertörténetéről, labdarúgásunk európai képviselőjéről beszélünk, és nem úgy emlegetjük, mint amelyiknek megint csak a nyara volt nemzetközi, az ősze meg maradt magyaros. A veretlenül lehozott selejtező-sorozat kétségtelenül bravúrnak számít, ki foglalkozott a Trabzonspor elleni továbbjutás után azzal, hogy a szisztematikusan építgetett Sousa-projektből egyvalami nagyon hiányzik - a kreatív, jól megkomponált, uram bocsá, az ellenfelek által nehezen kiismerhető támadójáték - de leginkább a gól. Ugyanakkor jó volt hallani, hogy a portugál edző visszafogottan nyilatkozott, annak örült elsősorban, hogy erősebb csapatok ellen hat olyan mérkőzést játszhat a Vidi, amelyekből akár tanulni is lehet, azaz a fejlődést szolgálja, megalapozhatja a további sikereket. Rögtön az első fellépés ezt bizonyította, ebben tehát Sousának igaza lett. De van itt azért egy magyar bajnokság is...

Párhuzamot természetesen nem érdemes vonni a két sorozat között, ám ha azt feltételezzük, hogy a külföldi együttesekkel szembeni párharcokból itthon hasznot lehet húzni, akkor bizony erős hiányérzet alakulhat ki bennünk, ha a fehérváriak hazai szereplését vizsgáljuk. És itt most nem csak a Győr ellen elveszített rangadóra gondolok, hanem úgy összességében az eddig lejátszott nyolc meccsre. A száraz tények azt mutatják, hogy a négy győzelem, a két-két döntetlen és vereség tizennégy pontot, 58 százalékos teljesítményt, azaz ötödik helyezést ér. Nem is lenne ezzel baj, elvégre a szezon háromnegyede még hátra van, akár a bajnoki cím is összejöhet. Nem kell mást tenni, mint megtalálni az eredményes taktikát, még akkor is, ha az ellenfél éppen öt védővel áll fel, ráadásul a középpályán ketten szűrnek is. Sousa vasárnap többek között ezt nehezményezte, már-már az volt az ember érzése, hogy amelyik csapat a Sóstói Stadionban vendégeskedik, jobban teszi, ha előre elnézést kér amiatt, hogy túlbiztosítja a kapuja előtti területet. Pedig megesik az ilyen máshol is, sőt, van úgy, hogy nyolcan-kilencen, minősített esetben tízen bekkelnek két sorban, és mégis tudnak gólt lőni. Pintér Attila is valami hasonló taktikát dolgozott ki a Videoton ellen, tudta, hogy a fehérváriak annak ellenére, hogy az utóbbi három meccsen nem voltak eredményesek, bármikor képesek gólt szerezni - ha kinyílnak ellenük. Az ETO nem tette meg ezt a szívességet, sőt, ahogyan ilyenkor - két, közel azonos képességű csapat esetében - lenni szokott, egy tudatosan, jól felépített kontratámadással el is döntötte a meccset. Ez persze csak a lefújás után vált véglegessé, a két esemény - mármint a győri gól és a hármas sípszó között - történt néhány dolog.

Az igazi előadás az utolsó húsz percben játszódott. A showman szerepét Sousa vállalta magára, hogy tudatosan, előre megfontolt szándékkal, vagy csak belesodródott, netán a génjei teszik őt erre alkalmassá, az tulajdonképpen mindegy - ezúttal is cirkuszba fulladt a véghajrá. Volt azért ennek az időszaknak egy pillanata, ami meghatározta a további fejleményeket, akár a végeredményre is hatással lehetett. Amikor a 78. percben a játékvezető kiment az oldalvonal mellett toporgó, és ki tudja miért hevesen reklamáló portugálhoz, megpróbálta csendre inteni őt, amire széles karmozdulatok és további hangoskodás volt a válasz. A bíró nem reagált a hisztire, folytatódott a meccs. Két perc múlva Torghellét határozottan, első ránézésre szabálytalanul választották el a labdától a győri tizenhatoson belül. Az ilyen szituációkra mondják, hogy meg lehet adni a büntetőt, még akkor is, ha utólag, a lassítások után kiderült, nem történt fault. Fábián sípja néma maradt, ami kétféleképpen magyarázható. Vagy tisztán látta az esetet, azaz tökéletesen biztos volt abban, hogy szabályos volt a szerelés, vagy úgy volt vele, mivel amúgy is kétes a szitu, nem fújja be. Szeretném azt hinni, hogy az első feltételezés az igaz, és nem Sousa korábbi nagyjelenete miatt fontolta meg döntését a bíró. Torghelle kiállítása, majd a lefújást követő lökdösődések, verbális párharcok illetve a nagy port kavart Sousa-nyilatkozat csak következmény. Azt is
mondhatnám, így kellett történnie, megszoktuk már, hogy a Videoton edzője sajátosan dolgozza fel a vélt vagy valós sérelmeket. Ilyenkor jönnek a magyar játékvezetői kar, az ellenőrzési és fegyelmi rendszer, meg úgy általában a magyar futball megreformálására utaló mondatok.

Még azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy Sousának nincs igaza néhány dologban, ám egyvalamiben biztosan téved. Azzal, hogy nekimegy mindenkinek, a saját megítélését, ha úgy tetszik, a nimbuszát is rombolja, nem beszélve a csapatéról. A vasárnap történtek is azt igazolták, hogy a játékosokra nem csak az edzőjük amúgy valóban hasznos(ítható) szakmai észrevételei, taktikai meglátásai ragadnak rá, hanem a habitusa is. Nyilván Torghelléből sem buktak volna ki a játékvezetőt és a tartalék bírót sértő mondatok, ha nem azt látja, hogy a mester őrjöng a pálya szélén. Ezt a meccset tehát nem elsősorban a Videoton, hanem Sousa vesztette el. Nem azért, mert megrögzött reformer, ennek akár örülhetnénk is, hanem mert akkor és úgy kritizál, amikor és ahogyan nem kellene. Ezzel pedig a csapatát gyengíti, az ellenfeleit meg erősíti.

Lehet valaki nagy taktikus, kiváló stratéga, ha nem érzi, mikor kell csendben maradni és az indulatok szítása helyett legalább kívülről nyugalmat sugározni az övéi felé, abból soha nem lesz jó szakember. Simon Antal, az Eger trénere a sportcsatorna ,,Harmadik félidő" című műsorában mindezt úgy fogalmazta meg: ,,Sousa kiváló játékos volt, hogy milyen edző lesz, az majd kiderül". Marco Rossi, a Honvéd olasz mestere ugyanott mindehhez szerényen annyit tett hozzá: ,,Egyéne válogatja, ki hogyan reagál az ilyen esetekre, de nekünk külföldieknek azért alkalmazkodnunk kell, itt mi vendégek vagyunk..."