Arról azt hiszem kár vitát nyitni, hogy a magyar futball elmúlt negyed évszázada szótári definíció is lehetne a sikertelenség szócikk alatt – kiválóan bizonyítják ezt a csontrepesztő kudarcok, a sorozatban kapott mélyütések és a közönnyel vegyített megvetést generáló botrányok. Vereség Máltán, Kisinyovban, csattanós pofon Izlandtól, mifelénk az ilyesmi már régen nem tétel, mint ahogy az sem, hogy jogerős bírósági ítéletekkel elmarasztalt, magukat edzőnek hívó sarlatánok uralják az első osztály kispadjait. Volt, aki tökön rúgta kollégáját, más egy kamionsofőrt fejelt le, a harmadik milliós nagyságrendben fúrta a klubkasszát, garázdaság, rongálás, TV-székházak ostromlása – a sor szinte a végtelenségig folytatható. Illetve dehogy is, a végtelenségig azért nem, mert siker, győzelem, továbbjutás, ne adj isten ezek sorozata még csak véletlenül sem lelhető fel egyik delikvens életművében sem.
Ilyen apróság persze mifelénk nem akadály, hiszen mindenre van magyarázat, szembe sütött a nap, rossz színekbe öltözött a bíró, alákapott a szél, rossz volt a világítás, meg egyébként is, egyéni hibákból kaptuk a gólokat, azzal meg ugyebár még egy Ancelottiba oltott Mourinho sem tudna mit kezdeni. Itt senki nem felelős semmiért, az egyik kikap Máltán, a másik 0-8-at játszik Szerbiában, de eszébe sem jut, hogy felálljon a padról, inkább löki tovább a jól bevált sódert: megyünk tovább a megkezdett úton, végre valami megmozdult, meg egyébként is, mi nem a mostanira akartunk kijutni, majd két (négy, hat, nyolc, tizenkettő) év múlva lesz igazi esélyünk.
Szakmai vaksággal vegyes fellengzősség uralja a rendszert, miközben emberemlékezet óta egyetlen magyar edző sem hagyta el nyugat, vagy észak felé az országhatárt, ellenben a Madív-szigeteket és Katart azért jól meghódítottuk, meg egy Jordán Kupa is becsúszott, ez aztán teljesítmény. Itthon ellenben tökéletesen működik a végtelenségig belterjes körhinta, ha megbuktál Kecskeméten, máris jöhetsz Egerszegre, de ha véletlenül kiesel, azzal sincs baj, a Pápa kispadja csak rád vár. Mindenki haver mindenkivel, én szolgállak téged, cserébe te nem felejtesz el engem, a nézőket és a szurkolókat meg majd ámítjuk a Sportban azzal, hogy itt bizony nagyon kemény és tudatos munka folyik, CSAPATOT ÉPÍTÜNK.
Már majdnem azt is mondtam, hogy nincs olyan, akit kivetne magából a rendszer, de aztán rájöttem, hogy ez nem igaz: a megszállottak, a szókimondók, a lelkiismeretes nevelők ide bizony nem kellenek. Inkább jöjjön egy idült alkoholista és egy szerencsejáték-függő priuszos, ezt a szakmát úgysem lehet könyvből tanulni, ide érzés kell, az meg ugye két deci pálinka után jobban jön, meg egyébként is, a totószelvény átböngészése után a játékosokkal is könnyebb megtalálni a hangot. Szentes Lázár egymaga több nyelven beszél, mint a teljes magyar NBI-es edzői gárda, arról a volt szövetségi kapitányról már nem is beszélve, aki egy repülőúton inkább kézzel-lábbal kérte a pohár kólát, minthogy kinyögjön egy plíz kók összetételt angolul. De ne legyünk rosszmájúak, a szaknyelvet biztos jobban ismeri, azt meg ugye könnyű belátni, hogy az átlós védekezés négyesláncokkal idegen nyelvű megfelelője nem sok stewardessnek hangozna ismerősen.
Egy szó, mint száz, kint döglődünk a futballvilág peremén, stílusunk, eredményeink, elismert, sőt, egyáltalán ismert edzőink nincsenek, játékosaink félévente kullognak haza a nyugati bajnokságokból. Semmink sincs, csak az a fene nagy önérzetünk, meg persze a tudat, hogy még mindig annyira, de annyira okosak vagyunk, hogy csak na. Minél több csatárt hozunk be, annál jobb lesz, a külföldiek a fáról lemászva érkeznek hozzánk, ha pedig nem történik csoda, akkor biztosan a bíró, a sorsolás, vagy a tulajdonos, esetleg ezek tetszőleges kombinációi voltak a ludasok.
Vagy az edzők. De akkor és csak akkor, ha külföldiek.
Hallgatom az interjút, és tátva marad a szám. Mondanám, hogy leszakad a pofám, de mégiscsak egy kulturált hely ez, vagy mifene, úgyhogy inkább maradjunk az előzőnél. Szóval a szám tátva, Bognár Gyuri viszont csak mondja és mondja, szinte fröcsög belőle a tudás és az olvasottság. Minden, amit úgy hívunk idehaza: SZAKMA.
„Attól, hogy egy külföldi edzőt hoznak, nekem még nem lesz rosszabb, mert ha magyar jön, attól engem ugyanúgy kirúgnak” – villantja fel a nagy igazságot a korábbi válogatott labdarúgó, majd felbuzdulva attól, hogy ezzel jól kivédte annak lehetőségét, hogy uszkve idegengyűlölőnek címkézzük, egész pályás letámadásba megy át.
„Az egy más kérdés, hogy mit tudnak majd hozzátenni szakmailag a külföldi edzők a magyar fodballhoz – eddig semmit. Eddig húsz évre visszamenőleg azt tudom mondani, hogy ahány külföldi edző dolgozott Magyarországon, semmi újat nem kaptunk, és nem is fogunk.”
Persze, nyilván, mert a mi futballunk aztán szint, meg viszonyítási alap, ugyan, ne röhögtessük már ki magunkat. Huszonöt éve semmi, de az égvilágon semmi eredményünk, és mindezt cirka 85%-ban magyar edzőkkel értük el, aki idetévedt külföldi, azt mindet olyan tempóban kezdte el fúrni a nagybetűs Szakma, hogy ha az energiának csak fele részét a négyes metró hasonló feladatkörű pajzsába konvertálták volna, már rég a megállóban beszélnénk meg a válogatott dolgait. De nem, mert hát mit keres itt egy Szittyaországról még sosem hallott idegen, nemzetvesztő áruló mindegyik, aki a futószalagról tonnaszám lelépő tehetséges magyar ifjak helyett a saját kegyeltjeit hordja ide féléves váltásban.
„Ha valami olyan szakmai dolgokat látnánk, ami tényleg a mi futballunkhoz képest újítás, legyen az akár a támadó-, akár a védekező futballt preferáló kolléga, és azzal eredményes tud lenni, tehát kijut a nemzetközi porondra, az már valami. De egyébként mi értelme van annak, hogy idejön egy külföldi edző egy magyar középcsapathoz, és a korábbi hatodik-nyolcadik hely után lesz ötödik vagy kilencedik a csapat? Hát, az égvilágon semmi értelme nincs.”
Igen, mert annak aztán sok értelme van, hogy a mindenütt megbukó, kupát soha életében közelről nem látó, ellenben négy csapattal is a selejtező második körében fejre álló kolléga menjen oda, csak azért mert magyar. Arról most nem is beszélek, hogy vajon mit értünk „mi futballunk” alatt, mikor gyakorlatilag semmiféle játékunk nincs, a legtöbb csapat arra rúgja amerre áll, három egymást követő jó passz már esemény. Válogatott védők nincsenek tisztában a védekezés alapelveivel, miközben az idetévedt légiósok csodálkozva tapasztalják, hogy a magyar edzők egyáltalán semmi figyelmet nem fordítanak a taktikára. Én amondó vagyok, hogy ennek nincs az égvilágon semmi értelme, inkább jöjjön egy külföldön csak utánpótlásba beférő edző, aki legalább már látott közelről futballmeccset és taktikai edzést, az meg, ha mellé még néhány szakkönyvet is elolvasott, csak hab a tortán.
Gyuri persze ezektől a sarlatánoktól még semmi újat nem látott, ami mondjuk nyilván megbocsátható, biztos nem volt ideje kimenni a Fradit mostanság átvevő Ricardo Moniz első nyilvános edzésére – holott tanulságos lett volna, lehet, hogy még a Coerver-módszerről is kapott volna egy prospektust.
„Sousa hiába hangoztatja, hogy ő most reformot csinál itt a magyar labdarúgásban. Nem igaz, blöff, semmi újítása nincsen. A Mezey-féle csapatnak volt egy stílusa, egy szerkezete, és ha nem is játszott annyira látványosan, de mégis csak egy bajnokcsapat volt. Na, ez a csapat most le van butítva.”
Le hát, olyannyira, hogy öt és fél (legyünk igazságosak, amikor az interjú készült, még csak négy és fél) nemzetközi meccsen nem kapott gólt egymás után, védelmével a tavaly az Intert legyőző Trabzonspor és a belga bajnokságból kvalifikált Gent sem tudott mit kezdeni, itthon meg annak ellenére több pontot szerzett, mint az a bizonyos Mezey-féle bajnokcsapat, hogy év közben a fél csapatot ki kellett cserélni fegyelmi és mentális okokból. De ez nyilván nem számít, Sousa ugyanis elkövette azt a hibát, hogy portugálnak született, sőt, a folyamatosan röhejesen védekező, és csapatkapitányként úton-útfélen a távozásáról nyilatkozó Liptákot is elzavarta, vesszen a fajtája.
Ez azonban még mindig semmi, riporteri kérdésre Bognár igazi bombát robbant:
„A mostani Videoton egyáltalán nem védekező csapat. Sousa törekvései abszolút jók. A Videoton nem azért védekezik az Európa-kupában, mert ezt a Sousa nagyon jól kitalálta, hanem mert rákényszerítik. Nem ezt akarja játszani, csak rákényszerítik – és ebből most jól jöttünk ki. Ez nem egy kitalált koncepció, csak most rákényszerítik az ellenfelek.”
A világért sem akarjuk elkeseríteni Gyurit, de a védelemnek van egy jól beláthatóan proaktív tulajdonsága, mégpedig az, hogy maga dönti el, hol legyen leshatár. Nos, Sousa a nemzetközi kupában jól láthatóan mélyen húzta meg a védelmi vonalát, már az első percektől kezdve – vagyis nem az történt, hogy átrohantak rajtuk az első tíz percben, majd fokozatosan egyre hátrébb csúszott a védekezési vonal, hanem arról, hogy eleve 20 méteren álltak fel a bekkek. Nyilván nehéz elkülöníteni a sok összefüggő információt, mert a bajnokságban valóban nem ezt csinálja a Vidi, de attól még hülyeségeket nem biztos, hogy kellene beszélni, pláne nem olyasvalakinek, aki eddig semmi újat nem látott külföldi kollégáktól.
„A védekező futballt nem kell kitalálni. A védekező futball az az, hogy átengedem a területet – ehhez nagy tudás nem kell – és a kontrát megszervezem. A kontrajátékot meg nem is kell igazán megszervezni, mert a kontrajáték adja magát: ott vannak az üres területek (…)”
Ez meg aztán már tényleg mindennek a teteje, ha így folytatjuk, a végén még kisül, hogy Herrera sem akarta ám tökélyre fejleszteni a catenacciót, á dehogy, csak annyi történt, hogy az Interre is rákényszerítették az akaratukat az ellenfelek, ők meg jól belenyúltak a tutiba, mert hát védekezni mindenki tud, azt nem kell kitalálni. Mondjuk akkor felvetődik a kérdés, hogy a Debrecen miért nem tudott tíz emberrel beállni a Bruges ellen, de ne legyünk rosszmájúak, és azt se kezdjük el feszegetni, hogy az elmúlt 25 évben miért nem sikerült egyetlen neccesebb meccset sem kivédekeznie a szakma legnagyobbjai által irányított válogatottnak.
Bognár szavai nyomán minden más megvilágításba kerül, Borisz Arkagyijev is nyilván véletlenül találta fel a kontrajátékot, és az is biztosan a sors furcsa játéka csupán, hogy az addig rendszeresen rommá vert szovjet csapatok egy stílusváltást követően rövid úton a világ legnagyobbjainak szintjére emelkedtek.
Nem kell persze ismerni a Passzovotcskát, senki nem várja el, hogy egy magyar edző kottából fújja Viktor Maszlov munkásságát, csak akkor talán nem kellene nyilatkozni, kamera előtt megnyilvánulni, meg folyamatosan ekézni a külföldi kollégákat azzal, hogy „hát istenem, de semmi újat nem hoztak még nekünk”. Mert a futball tényleg egy egyszerű játék, csak futni, rúgni, meg passzolni kell, ennyi az egész – nekünk, magyar edzőkkel felvértezve mégsem nagyon ment az elmúlt huszonöt évben.
És, hogy hogy jön ide most ez az egész? Paulo Sousával az élén, nyolc külföldi focistát a kezdőjében alkalmazva, a Videoton három párharcot veretlenül letudva, erőből jutott fel az Európa Liga főtáblájára. Onnan, ahonnan ők indultak (selejtező, második kör), ez senki másnak nem sikerült.
Lehet, hogy mégsem azokban az átkos külföldiekben van a hiba...?
Mindenesetre, nem lennék most a Szakma helyében.
(A cikkben a szerző saját véleményét közli, ami nem feltétlenül egyezik meg a hatharom.com-éval)