- Legutóbb az olimpiai negyeddöntő előtt értékelte a válogatott teljesítményét itt a hatharom.com-n, ezért kíváncsi lennék, milyennek látta az utolsó három mérkőzésünket.
- Izland ellen a csapat nagyszerű tartásról tett tanúbizonyságot, ami egy rossz sorozat megszakításához vezetett. Ez a "soha ne add fel"-szemlélet az utolsó pillanatig ott volt, aminek köszönhetően sikerült hosszabbításra menteni a meccset, ott pedig a lélektani fölény már bennünket repített. Mindenki átérezte a lehetőségét és a jelentőségét a négy közé jutásnak, az éremszerzésnek, amit nagyon megérdemelt volna a csapat.
Svédország ellen nem tudtuk ugyanezt a teljesítményt megismételni, ahogy korábban a jobb oldalról rengeteg gól és segítség érkezett, úgy ez ezen a mérkőzésen nem történt meg. Végig az eredmény után mentünk, ebben pedig nagyon sok energia el tud fogyni. A végén kimaradtak a ziccerek. Ezt nem róhatjuk fel azoknak, akik odakerültek, de az biztos, hogy azokkal az esetleges gólokkal a döntetlen vagy akár a fordítás is elérhető lett volna. De ennél fontosabb volt, hogy az átlövőjátékban és a kétirányítós játékban sem voltunk olyan erősek, mint korábban, ráadásul könnyű gólokat is kaptunk, nem volt már olyan friss ember, aki tudott volna még egyet lökni a szekéren.
A bronzmeccsen már látszott, hogy Császár Gabi, aki egyenletes teljesítményével fazont és ritmust adott a játéknak, akinek a döntései, befejezései mindig tudtak lendíteni a csapaton, kiesett. Itt még Putics Barna bátor játéka tartott bennünket meccsben, de különösen a második félidőben a védekezésükre, a gyors indításaikra, a szélsőjátékukra nem igazán tudtunk válaszolni, talán el is fogyott az erőnk ehhez. De így is nagyon szép sikert ért el a válogatott, és innen is szeretnék gratulálni a csapat vezetésének és a játékosoknak.
- Mit jelenthet ez az olimpiai negyedik hely a magyar kézilabdának?
- Azt gondolom, amit már Athén után is: nagyon sokat. Népszerűségben a sportágunk most nagyon a topon van. Biztos vagyok benne, hogy sok fiatal keresi a lehetőséget, hogy kézilabdázó lehessen, reméljük, hogy az utánpótlásrendszer - az új támogatási formáknak is köszönhetően - egyre jobb minőségben tud megfelelni a kihívásoknak. Remélem, hogy megjelennek a fiatal lányok és a fiatalemberek a sportágban. Emellett nagyon-nagyon fontos, hogy ez lendületet hozhat a szponzoráció terén, amiből egy stabilabb NB I alakulhat ki. Abból pedig egy bátrabb, dinamikusabb, a fiatalokhoz elérő sportág lehet, amit az ő lendületük és az idősebbek tapasztalata is segíthet. Ebből aztán jöhetnek az újabb tehetségek, akikből már a következő generációk utánpótlása lehet. Bízhatunk benne, hogy a lendület kitart majd, kívánom, hogy kamatoztatni tudjuk a lehetőségeket.
- Szakmai téren milyen tanulságai lehetnek a londoni játékoknak?
Vannak kötelességeink, le kell szűrnünk a tapasztalatokat. Látható, hogy az egy az egy elleni játékban még mindig vannak elmaradásaink támadás és védekezés vonatkozásában is. A képzésben figyelnünk kell a labdakezelésre, az átadási módszereink fejlesztésére, a kollektivitáson pedig mindig javítani kell. A monotóniát, amit egy világverseny jelent, el kell tudni viselni, együtt kell tudni élni vele, mert ilyen jellegűvé vált a sportág.
- Javítson ki, ha tévedek, de az a generáció, amelyet még Ön kezdett el beépíteni és most a válogatott gerincét adta, négy év múlva - bár még mindig jó lehet - túl lehet teljesítőképessége csúcsán, hiszen a játékosok jó része 30 éves. Látja az ő közvetlen utánpótlásukat?
- Van egy pici lyuk, hisz az a nagy probléma, hogy az utóbbi idők utánpótlás-világversenyeiről kevés a jó eredményünk, ami azért valamit jelent. Lehet, hogy a játékosok nem voltak megfelelő minőségűek, vagy nem kapták meg a megfelelő versenyeztetési lehetőségeket, nem sikerült NB I-es klubokban versenyeztetni olyanokat, akikből egy erős juniorválogatottat ki lehetett volna állítani. A jövő évi ifjúsági világbajnokság, amit itthon rendeznek, ezen a téren nagyon sokat jelenthet.
A köztes korosztályból azért egy-egy játékost talán be lehet építeni. A most az olimpián győztes franciáknál sem úgy működik ez, hogy komplett sort adnak fel, hanem egyenként építenek be embereket. Először Abalót, aztán Karabaticot, majd Accambray-t, Barache-t, Honrubiát. Tehát fokozatosan hoznak be új embereket, ez talán nálunk is működhet.
2004 után nagyon sok játékos, a '70-es születésűek, akik nagyjából 34 évesek voltak, úgy gondolták, hogy abbahagyják, miközben NB I-ben még stabilan játszottak. Remélem, hogy most egy folyamatosabb átmenet következik, reméljük, hogy amíg szükség van rá, addig a játékosok vállalják a válogatottságot, és amikor a fiatalok már többet tudnak, akkor is segítenek, ha szükséges, és persze ha az egészségi állapotuk megengedi. Jó lenne, ha nem arra lenne majd egyszer szükség, hogy egy teljesen új csapatot kelljen építeni. A folytonosság lenne a sportág érdeke, és a kapitány úr is folyamatosan tudná bővíteni a repertoárt olyan játékosokkal, akikkel esetleg szükség esetén kisebb változtatásokat is végre tudna hajtani, ahogy most is Putics Barna bevetése új lendületet hozott.