Igaza van Hosnyánszky Norbinak, olyan mélyen van a csapat, amennyire csak lehet, és ezen nagy valószínűséggel az is csak árnyalatnyit kozmetikáz majd, hogy nagy nehézségek árán, de csak kiosztottuk a papírforma gyufát Ausztráliának. Mehetünk tehát az ötödik helyért, ami ugye, a hetedikkel ellentétben, pontszerző, s mint ilyen, iszonyatosan meg kell becsülni – de hát ez a csapat nem ezért jött, nem erre hivatott, nem ezt szokta meg. Iszonyatosan nehéz lesz, de ha más nem, az utolsó győzelem, a szép búcsú lehetősége talán egységbe tudja még egyszer rántani ezt a csodálatos gárdát. Hisszük, és reméljük.
Az olvasót, és vele együtt a kissé laikus újságírót viszont ezzel együtt is, már más kérdések foglalkoztatják. Hogyan tovább? Marad-e Kemény Dénes? Van-e visszaút a világ tetejére?
Nos, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy azt mondom, a középső kérdés a kulcs, Dénes maradása, az esetleges ötödik olimpiai ciklus bevállalása, ami úgy egyébként példa nélküli lenne a modern vízilabda történetében. Egy olimpiai ötödik hely persze normál esetben azonnal az edző fejébe kerül Magyarországon, emlékezzünk csak Horkai Györgyre, akinek egy kiválóan induló, de végül negyedik helyezésbe torkolló olimpia után kellett felállnia – holott már látszottak egy új, egy szupertehetséges generáció körvonalai. De a negyedik hely, a puszta helyezés érem nélkül, itthon sohasem lehet elég.
Kemény Dénes helyzete viszont különleges: a három, zsinórban begyűjtött olimpiai aranyérem teszi azzá. Ahogy ő maga mondta nem is egyszer, most már nyugodtan megteheti, hogy olimpiai ciklusokban gondolkodjon, de korábban, kapitányságának első időszakában, jórészt az ismeretlenségből előbukkanva, azért nagyon figyelnie kellett a „köztes aranyakra” is. 1997-ben Sevillában, majd 1999-ben Firenzében (mindmáig utoljára) Európa-bajnok lett a csapattal, közte pedig az 1998-as vb-n is megcsípett egy második helyet az olimpiai bajnok, még egyszer, utoljára úgy igazán összeálló spanyolok mögött. És ezeket meg kellett csípnie, hisz egyébként közel sem biztos, hogy egyáltalán elengedték volna Sydney-ig, és az első aranyéremig.
Utólag visszagondolva kissé furcsán hangozhat, de az első arany után is volt néhány kritikus hang, a fukuokai vb-5. helyet például nagyon sokan, nagyon nehezen emésztették meg, de a margitszigeti Eb-től várt örömsiker helyett is „csak” egy harmadik hely jutott a fiúknak. A 2003-as barcelonai vb-n tehát ismét ott volt a győzelmi kényszer a csapat és Kemény Dénes vállán – és mivel nagyon kellett, jött is az újabb, mindmáig utolsó világbajnoki győzelem, majd a feledhetetlen duplázás Athénban.
Dénes innen datálja annak az idejét, hogy négyéves ciklusokban gondolkozhat, és hogy gyakorlatilag nincs ember, aki számon kérné tőle a köztes időszak eredményeit. Ezzel együtt persze az is igaz, hogy a csapat, a kulcsemberek, minden bizonnyal épp 2004-ben voltak igazán a csúcson, s hogy bevállalták egyáltalán az újabb olimpiai ciklust, abban nagy szerepe volt annak, hogy tudták, nyugodtan készülhetnek négy évig, nekik az igazi motiváció már csak a zsinórban harmadik aranyérem.
A fokozatos gyengülés, az olimpiák között mind gyakrabban elmaradó aranyak, majd a 2008-as olimpiai sikert követő érem nélküli négy év tehát javarészt annak köszönhető, hogy Kemény Dénes félkészülési tornákként tekintett a sorban következő Eb-kre és vb-kre. Azzal viszont, hogy az utolsó ciklusban már ez sem jött be, vitathatatlanul lezárult egy korszak, és, ha csak a puszta tényeket tekintjük, azt is látnunk kell, hogy a 2008-as pekingi olimpia óta egyetlen árva Eb-bronzérem díszeleg a nevünk mellett a képzeletbeli éremtáblán.
A következő ciklus fő kérdése és feladata tehát – bárki legyen is a kapitány – az, hogy visszaszerezzünk valamit megtépázott tekintélyünkből. Hogy harapjunk egy szimpla Eb-n, egy „mezei” világbajnokságon is, hogy az ellenfelek, a játékvezetők újra elhiggyék: nem csak képesek vagyunk a győzelemre, de meg is tudjuk szerezni azt. Nem mellesleg a keret jó részének hiányzik az éremkollekciójából a fent említett két világverseny aranyérme, úgyhogy elvileg motivációban sem szenvedünk hiányt. Szisztematikus és fokozatos munkával bár, de gyorsan kell eredményt elérnünk – hisz minden egyes zajos siker nélküli nagy torna csak erősíti a feltevést: a magyaroktól már nem kell tartani, az ő korszakuk lezárult.
A dolog persze nem ilyen egyszerű. Ahogy a Vasas és a Fradi korábbi kiváló edzője, Somossy József mondta egyik legutóbbi interjújában, Magyarországon a legnagyobb jóindulattal is csak tagdíj-vízilabda folyik - ami aztán lassan, de biztosan kivérezteti majd a tehetségeket már most is csak korlátozott számban ontó honi pólót. Míg korábban minden délután három-négy órán keresztül zengett az uszoda a vízilabdás-palánták edzésétől, manapság jó, ha másfél óra jut egy-egy utánpótlás pólócsapatnak a gyakorlásra; és az is többnyire csak félpályán. Miközben tehát a sportág fejlődik, a nemzetközi élmezőny pedig egyre szorosabb, nekünk az időnk és a terünk is kevesebb arra, hogy megtaláljuk a csiszolatlan gyémántokat, és nemesre farigcsáljuk őket. Ráadásul a klubok nagy része fuldoklik az adósságban, így aki befizeti a tagdíjat, az edzhet: még a legtehetségtelenebb gyerekeket sem küldik el, a nebulók között meglévő szintkülönbség pedig már-már megoldhatatlanul nehézzé teszi az edzők dolgát. Ördögi kör ez, hiszen így csak fokozódik fizikai lemaradásunk a világ élvonalához képest, miközben az elitképzés hiánya az úgynevezett magyaros póló átültetését is akadályozza.
Az első jelek ráadásul már látszanak is, a magyar élcsapatok teljesítményét többnyire két-három nevesebb légiós aktuális formája határozza meg – a mögöttünk hagyott szezonban például volt olyan szegedi Euroliga meccs, amelyen mindössze két magyar játékos talált a kapuba; holott a csongrádiak 8-6-ra győztek. A junior-válogatott játékosok beépítése egyik élcsapatnál sem zökkenőmentes, ráadásul ifi-szinten az utóbbi fél évtizedben egyáltalán nem számított erősnek a magyar gárda: a 2008-as junior Európa-bajnokságon a nyolcadik, a 2009-es junior világbajnokságon a kilencedik, a 2010-es U17-es Európa-bajnokságon a hatodik, a tavaly nyáron rendezett U20-as világbajnokságon pedig csupán a nyolcadik helyen végzett a korosztályos magyar férfi vízilabda-válogatott.
Arra persze kár is várni, hogy Kásásékhoz hasonlóan egy az egyben épüljön be generáció a felnőtt nemzetközi mezőny krémjébe, de a fiatalítást mindenképp meg kell kezdeni: a már most a keretben szereplő, és rutinosnak számító Varga-testvérek mellett az U20-as vb legjobbjának választott Vámos Márton, vagy az ugyanott gólkirályi címet szerző Bátori Bence lehet a jövő válogatottjának kulcsembere.
Mellettük persze szükség van olyan, még a legjobb korban lévő, de már sokat tapasztalt játékosok segítségére is, mint Madaras Norbert, Hosnyánszky Norbert, Hárai Balázs, Kis Gábor, vagy Gór-Nagy Miklós. Ahogy Faragó Tamás is mondta, nem a tartalék hiányzik a magyar vízilabdából, hanem a szükség, hogy tanuljon másoktól, és elhiggye, nem feltétlenül úgy tökéletes, ahogyan azt annak idején mi kitaláltuk.
Előtte viszont újra meg kell tanulnunk nyerni. Mondjuk világbajnokságot, tíz év után ismét ott, ahol legutóbb sikerült.