1990 – Scott Stevens St. Louisba költözik

A korlátozott szabadügynökökre érkező ajánlatok nem a lockout után kerültek be a köztudatba – épp ellenkezőleg, a ’90-es évekhez képest manapság rendkívül kevés menedzser él azzal a lehetőséggel, hogy kompenzáció fejében értékes játékosokra tegyen szert. Míg azonban ma már csak draft jogokat kaphat az a csapat, mely útjára engedi emberét egy másik klubhoz, addig régebben a volt kenyéradó választhatott, hogy draftállományát akarja-e bővíteni, vagy éppenséggel a másik klubból kíván erősíteni a kereten kompenzációként érkező játékos(ok) formájában.

Scott Stevens klubváltásáról már esett szó abban a cikkünkben, amikor a Weber-ügy hátterét boncolgattuk. Stevens azon kevés játékosok közé tartozik, aki két korlátozott szabadügynöki transzferben is részt vett (plusz egy meghiúsultban, erről később) – 1990-ben ő maga alkudott meg a St. Louis Blueszal nyolc év washingtoni játék után. David Poile, a fővárosiak akkori menedzsere – aki most a Nashville mindenhatója – végül nem tartotta meg Stevenst, és cserébe öt elsőkörös húzást kapott a Washington. Tekintve, hogy 1998-ban a Capitals nagydöntőzött a Detroittal, hosszútávon elmondható, hogy talán megérte elengedni Stevenst, hiszen időközben tehetséges fiatalokra tettek szert a plusz draftjogokkal.

1991 – Scott Stevens ismét költözik, ezúttal New Jerseybe

A Zenészek a ’90-es évek elején előszeretettel ajánlottak a nagynevű korlátozott szabadügynökökre. Scott Stevens szerződtetése csak a kezdet volt, és a csapat következő évi teljesítménye azt mutatta, hogy megéri élni ezzel a lehetőséggel: a Blues a ’91-es szezonban 47-22-11-es mérleggel zárt, és Brett Hull abban az idényben 86 gólt lőtt kék mezben. A csapatot végül a playoffban a Minnesota North Stars (a későbbi Dallas Stars) állította meg, úgyhogy az akkor a csapatot menedzselő Ron Caron úgy érezte, hogy van még hol erősíteni a kereten.

Mi is az a korlátozott szabadügynök és a rájuk vonatkozó határidős ajánlat?
Minden olyan 27 év alatti játékos, aki kap egy legalább 10%-os fizetésemeléssel járó ajánlatot az adott klubjától, korlátozott szabadügynökké válik. Az ilyen játékosok játékjoga még mindig az együttesnél van, ugyanakkor más csapatokkal is szóba állhatnak. Amennyiben megállapodnak egy másik együttessel, az eredeti klubnak hét napja van arra, hogy eldöntse, megtartja-e a játékosát az új áron, vagy elengedje őt. Utóbbi esetben az eredeti csapat a játékos új klubjától vigaszdíjjal gyarapodik - a jelenlegi kollektív szerződés értelmében - draftjogok formájában, melynek értékét és mennyiségét az évi átlagfizetés alapján szabják meg.

1991 nyarán így megint csak a korlátozott szabadügynökök között kutakodott, míg a szeme meg nem akadt Brendan Shanahanen. Mint említettük, a ’90-es években játékosok is szóba kerülhettek „kártérítésként”, és mivel a Blues az előző nyáron öt elsőkörös draftjogot passzolt át Washingtonba Stevensért, a New Jerseynél értelemszerűen játékosokat akartak Shanahanért. A Blues Curtis Josephet és Rod Brind’Amourt kínálta fel ellenértékként, de a Devilsnél Stevensben láttak igazi potenciált. Végül egy független döntőbíró elé került az ügy, aki úgy határozott, hogy a Devils követelése jogos, és így Stevens egy éven belül másodszor szedhette a sátorfáját – csak ezúttal egyáltalán nem volt ínyére a költözés.

Olyannyira nem, hogy 1994-ben Stevens, megint csak korlátozott szabadügynök státuszt élvezve, ismét a Blueszal írt alá szerződést. Természetesen a Devils megtartotta a védőt, de mint később kiderült, a Blues már akkor megkezdte a tárgyalásokat Stevensszel, amikor neki még élő szerződése volt az Ördögökkel. Büntetésképpen a Devils kapott egy elsőkörös draftjogot és további 1.45 millió dollárt.

Utólag visszanézve, ez a Shanahanért kapott kompenzáció lett a fordulópont a Devilsnél, hiszen Stevens vezetésével három kupát nyert a csapat, és a kőkemény bekk 2000-ben megnyerte a kupa mellé a Conn Smythe trófeát is, mint a playoff legértékesebb játékosa. Természetesen az Ördögökkel szembeni ellenszenve is eltűnt időközben, és nem véletlenül lóg a mezszáma a Devils arénájának mennyezetéről – ahogy az sem számított meglepetésnek, hogy a hetekben kinevezték őt a csapat új segédedzőjének.

1991 – Adam Graves Parkőr lesz

Amilyen fontos láncszeme lett Stevens a későbbi kupagyőzelmeknél a Devilsnek, megjegyezhető, hogy a Rangers 1991-es erősítése is kulcsmomentum volt az 1994-es Stanley-kupa elhódításának tükrében. A ’80-as évek rettegett keretéből, az Edmonton Oilersből Adam Graves volt az első, aki áttette székhelyét a Nagy Almába. A Graves-ügynek is döntőbíró lett a vége, mely során Troy Mallette-et ítélték az Edmontonhoz. Mallette, amilyen ígéretesen kezdte meg az NHL-es karrierjét (29 pont), olyannyira beszürkült a folytatásra, és már 15 meccs után el is cserélték Edmontonból – ezzel szemben Graves a következő négy szezonban eljutott a minimum 30 gólig, a kupagyőztes évben meg sem állt 52 találatig.

Gravest nem sokkal később követte Mark Messier az Oilersből. Graves első New York-i mérkőzésén még a 11-es mezszámmal villogott, majd kénytelen volt azt a második mérkőzésre átadni Messier-nek – annak a Messier-nek, aki a New York-i drukkerek szemében legendává nőtte ki magát, és akinek 11-es mezszámát vissza is vonultatta a Rangers.

1994 – Petr Nedvedet is elcsábították a Zenészek

A Bluesnál három év passzivitást követően ismét elővették a tarsolyból a korlátozott szabadügynök-ajánlat kártyát, csak ezúttal olyan játékost szemeltek ki maguknak, aki eleve nem akart játszani akkori klubjában. A cseh Petr Nedved a ’94-es szezonban nem volt hajlandó magára ölteni a vancouveriek mezét, és boldogan írta alá a szerződést a Blueszal, miután megkörnyékezték őt.

Mivel a Zenészek még mindig szűkösen álltak draftjogokból, köszönhetően Stevens szerződtetésének, mindkét klub beadta elképzelését a kompenzációt illetően. A Blues Craig Janney-t és egy második körös cédulát kínált a Canucksnak, míg a kanadaiak Brendan Shanahant szerették volna – végül a Bluesnak adtak igazat. A történet azonban messze nem ért véget, hiszen Janney végül Nedvedhez hasonlóan megtagadta a játékot Canucks mezben, így a kanadaiak kénytelenek voltak őt visszacserélni St. Louisba Nathan Lafayette-ért, valamint Jeff Brown és Bred Hedican védőkért.

Bár a Canucks két játékossal is megjárta abban az évben, ez a csere végül a lehető legjobban sült el, hiszen mindhárman oroszlánrészt vállaltak abban, hogy a Vancouver végül nagydöntőbe került, ahol kikaptak a hetedik meccsen a New York Rangerstől.

Nedved sem maradt sokáig St. Louisban, mivel a csapatot abban az évben nem csak Scott Stevens korai megkeresése miatt büntették meg. A Blues ugyanis a Rangers kupanyertes szezonját követően szerette volna soraiban tudni Mike Keenant, a New York-iak edzőjét, de a türelem ez esetben sem jellemezte őket, és már a playoff során felvették vele a kapcsolatot. Miután Keenan a Blueshoz szegődött, a Zenészeknek egy megalázó cserében kellett részt venniük, mely során Nedvedet New Yorkba kellett küldeniük két kiöregedő játékosért.

1995 – Ismét fújták a nótát a Zenészek, ezúttal Shayne Corsonért

Mike Keenan úgy gondolta, hogy a régi Oilers játékosokban rejlik a siker kulcsa, ha már a Rangersnél bevált ez a recept. Bár Keenant eredetileg vezetőedzőnek hozták, még a nyáron a menedzseri széket is elhódította, és miután látta, hogy Shayne Corson kegyvesztetté vált Edmontonban, bátran tett elé egy új ajánlatot. Corsont éppen megfosztották a csapatkapitányi C betűtől, ami jól jelezte, hogy sem a játékos, sem a csapat nem képzeli el egymással a közös jövőt.

Az Edmonton kezdetben draftjogokat követelt, azonban a Bluesnál szerettek volna végre ismét saját elsőkörös cédulával rendelkezni a következő draftokra, ezért Keenan inkább két játékos, Curtis Joseph és Mike Grier nevét dobta be a kompenzációs csomagba. A kanadaiaknak több sem kellett, azonnal rábólintottak az ajánlatra, és átengedték Corsont St. Louisba. Míg CuJo és Grier azonnali erősítést jelentett az Oilers számára, addig a Bluesnál nem jött be a Rangers-recept, Keenan hiába csábította a csapathoz Grant Fuhrt és Wayne Gretzkyt.

1997 – Chris Gratton kavalkádja

Chris Gratton volt az utolsó, aki a ’90-es években csapatot váltott korlátozott szabadügynökként, de az ő esete méltó volt arra, hogy pont kerüljön a Blues által elindított korlátozott szabadügynök őrületre. Azon a napon, amikor Gratton a Tampa Bay csatáraként aláírt a Philadelphiához, el is cserélték őt Chicagóba három játékosért.

A Villámok akkortájt regnáló menedzsere, Phil Esposito azzal érvelt később, hogy mivel az ajánlatról érkező fax el volt mosódva, ezért Gratton Flyersszel köttetett szerződése érvénytelen. A döntőbíró másképp vélekedett, és hivatalosnak tekintette a Flyers és Gratton alkuját, így a chicagói csere meghiúsult – azokat a játékosokat ugyanis nem lehet elcserélni, akikre már érkezett ajánlat korlátozott szabadügynöki státuszban.

A Tampa Bay végül draftjogokat kapott kompenzációként, amiket rögtön vissza is küldtek Philadelphiába Mikael Renbergért és Karl Dykhuisért. A következő szezonban aztán Gratton került vissza nevelő együtteséhez, Mike Sillingerrel karöltve. Hogy a Philadelphiába kik érkeztek cserébe? Mikael Renberg, valamint Daymond Langkow.

2007 – Dustin Penner albertai kísértése

2006-ban az Edmonton nagydöntőt játszott, amit hét meccsen elbukott a Carolinával szemben. A következő idényben így egyértelműen csalódás volt, hogy a csapat nem került rájátszásba – ez a sorozat egyébként azóta sem tört meg –, Kevin Lowe, az Olajosok keresztapja pedig úgy vélekedett, hogy a 2007-es korlátozott szabadügynök-lista elég mély ahhoz, hogy bátran dobálózzon a milliókkal, és a kompenzációkként felszámolt draftjogokkal. Hozzá kell tenni, hogy a 2005-ben kötött új kollektív szerződés értelmében jelentősen csökkent a kompenzációk mértéke, és csak 7.5 millió dolláros fizetés felett kell a csábító szerepét betöltő új klubnak a maximális négy elsőkörös húzástól megválnia – mint az történt volna Shea Weber esetében is, ha a Flyers ajánlatát nem tartotta volna a Nashville.

Lowe előbb Thomas Vaneknek ajánlott egy már akkortájt is nevetségesen magas fizetést, majd miután a Buffalo ragaszkodott az osztrák csatárához (amit azóta valószínűleg bánnak is, hisz nem vált azzá a góllövővé, mint amiben reménykedtek), figyelme a friss kupagyőztes Anaheim Ducksra terelődött. Dustin Penner boldogan firkantotta alá ötéves, 21.5 millió dollárt fizető szerződését, amit a Kacsák nem tudtak tartani, hiszen ők inkább Corey Perry, Ryan Getzlaf, Teemu Selanne és Scott Niedermayer hosszabbításával voltak elfoglalva, és nem is fértek volna el a fizetési sapkában vele.

Brian Burke, a kaliforniaiak menedzsere nem tűrte igazán jól Lowe húzását, és a következő években ment az adok-kapok kettejük között, mígnem a viszály teljesen le nem csendesedett. Penner és az Oilers kapcsolata nem lett olyan felhőtlen, mint amire Lowe számított, és végül el is cserélték őt a Los Angeleshez, ahol végül megcsillogtatta régi képességeit és kupát is nyert 2012 tavaszán.

Penner volt mai napig az utolsó játékos, akit nem tartott meg csapata, miután korlátozott szabadügynökként elfogadta egy másik klub ajánlatát.