Taktikai Zóna

Kettős gyilkosság Kijevben - meccselemzés, Spanyolország-Olaszország

Del Bosque cinkos mosollyal a bajsza alatt végezte ki a világot, Prandelli elmeccselte magát, de nem ezen múlt. A Spanyolország-Olaszország (4-0) Eb-döntő a Taktikai Zónában.

Nehéz tollat ragadni egy ilyen sokkoló gyilkosság után – nem erre számítottunk, nem így sakkoztunk előzetesen, így pedig még inkább húsba markoló érzés látni, ahogy a történelemkönyvek megelevenednek a szemünk előtt. Mentségünkre szóljon, hogy Spanyolország olyan játékot vett elő a döntőre, amit évek óta nem láttunk, a tiki-taka legalább két sebességi fokozattal feljebb kapcsolt, erre pedig nemhogy Pirlónak és Balotellinek, de a komplett futballvilágnak sincsen jelenleg válasza.  Del Bosque csapata egységes, stabil lábakon álló, könyörtelen kivégzőosztaggá nemesedett a fináléban, és bár kár vitatni, hogy szegény olaszokat még az ág is húzta, az Eb befejezése tulajdonképpen egyetlen tézis bizonyításáról szólt: a futball csúcsa jelenleg az, amit a spanyolok játszanak, bárhogy nevezzék is azt.

Már a BL-döntő felvezetése kapcsán is panaszkodtam, hogy mennyire kockázatos előre okoskodni, hisz egy csomó vélt, vagy valós tényező meccs képére gyakorolt hatásfokát meg sem tudjuk becsülni, arról már nem is beszélve, hogy edzőzsenik fejében turkálni sem a világ legegyszerűbb dolga. Ehhez képest már az is szép eredmény, hogy mindkét Eb-aspiráns kezdőcsapatát telibe találtuk – igaz, a tény egyúttal azt is jelzi, hogy sok meglepő fordulatot és izgalmas taktikai húzást nem tartogatott a meccs, mindkét szövetségi kapitány ragaszkodott a jól bevált alapsémákhoz. Az esetek többségében ez viszont együtt jár azzal, hogy az egyikük hatalmasat csalódik, és csúnyán belesül a felmondott leckébe.

Ha abból indulunk ki, hogy a jobbik csapat nyert (ami valljuk meg, nehezen vitatható), akkor egyértelmű, hogy az egyéni képességek döntöttek, a spanyolok brutális minőségbeli fölényével sem az olaszok gyémánt alakú fedezetsora, sem a védelem közepe nem tudott mit kezdeni. Ezek alapján könnyen Prandelli nyakába lehetne varrni a vereséget, miért nem talált ki valami jobbat, valami modernebbet, miért nem tért vissza a torna elején még jól szuperáló 3-5-2-höz – az igazság azonban az, hogy a vasárnap esti spanyol csapattal valószínűleg a világ egyetlen formációja sem tudta volna felvenni a versenyt.

Blanc megpróbálta két jobbhátvéddel, Bento három középpályással és egy tökéletes atlétával, a horvátok bunkereztek, az írek lelkesen, de különösebb eredmény nélkül rohangáltak – mégis, egy fránya gól nem sok, annyit sem találtak a magabiztosan, ám meglehetősen minimalista szemléletben menetelő spanyolokkal ellen. Egyedül Prandelli és az ő Pirlóra felhúzott 3-5-2-je szuperált valamelyest ellenünk, de erről később kisült, hogy az olaszok pusztán kényszerből alkalmazták; így pedig a döntőben sem sok értelme lett volna visszahozni, pláne, hogy fennállt a veszélye annak is, hogy del Bosque a végletekig kiismerte a szisztémát.

Jó érzékkel szimatoltuk meg, hogy a meglepetést a spanyolok okozzák majd, de balga módon arra számítottunk, hogy Pedro/Navas, esetleg egy vérbeli center bevetése lehet a válasz az olaszok németek ellen mutatott csodafocijára. Ehhez képest viszont csak a szemlélet változott, igaz, az gyökeresen: az eddigi tili-tolit hirtelenjében agresszív letámadással kombinált tiki-taka váltotta fel, egyszerre három-négy spanyol is direkt felfutásokkal támadta a kaput, Fábregas pedig úgy hozta egyszerre a hamis tízes és a hamis kilences szerepkörét, hogy közben nem is ő volt a meccs legjobbja. A spanyolok sebességet váltottak, az olasz fogaskerekeket viszont az elődöntő óta eltelt két napban belepte a rozsda, így esélyük sem volt felvenni az alapállást: Barzagli önmaga árnyéka, Bonucci pedig még az sem volt, Chiellini és Motta sérülése már csak hab volt a tortán.


Fábregas a csoport nyitómeccsen, és a döntőben - tudatosabb helyezkedés, már-már igazi csatárteljesítmény, hatékonyabb támadójáték csapatszinten. Nem véletlen.

Az olaszoknak nem volt más választásuk, minden erejüket a pálya közepére koncentrálták annak érdekében, hogy Pirlo viszonylag szabadon szervezhesse a játékot. Látszólag ehhez meg is volt az emberfölény (Marchisio, De Rossi, Montolivo, Pirlo vs. Alonso, Busquets, Xavi), de del Bosque jól ismerte fel a csapdát, és egy megelőző csapással csírájában elfojtotta a középről induló olasz ellencsapásokat. Iniesta merőben szokatlan módon a jobb oldalon kezdett, és bár már a tízedik percben visszacserélte posztját a túloldalra vezényelt Silvával, egyértelműen látszott a szándék: del Bosque két szélsőjének középre irányításával akarta elszívni a levegőt Pirlo elől.

Silva és Iniesta is sokszor húzódott középre, sőt az első tíz percben gyakorlatilag váltott oldalon játszottak - az eredmény: totálisan elszigetelt Pirlo

Ezzel párhuzamosan megnyílt a lehetőség arra, hogy Xavi feljebb lépjen, és bár a csatársor mögötti klasszikus tízes pozíciója nem feltétlenül áll neki jól, a spanyol játékhívások szempontjából kulcsfontosságú volt, hogy minél közelebb játszhasson az ellenfél védelmének utolsó vonalához. Fábregas keresztmozgásai és az Alba-Arbeloa kettős rendszeres felfutásai állandóan megjátszható célpontokat nyújtottak számára, Silva és Iniesta pedig mesteri módon játszottak a valódi karmester alá: összekötőből indulva a középcsatártő a középső középpályásig szinte minden támadó pozícióban feltűntek, és akkor még nem is beszéltünk arról az aknamunkáról, amivel Pirlo semlegesítését oldották meg.


Pirlo a csoport nyitómeccsén, és a döntőben - ég és föld a különbség

Az agyig feltolt Xavi és a középpályás jelenlétet erősítő Silva-Iniesta páros hatékonyságát jól mutatta, hogy az első félidő felének letelte után De Rossi és Pirlo kénytelen volt helyet cserélni – ezzel párhuzamosan viszont Prandelliék középpályáján megfagyott a levegő, Pirlo partvonalon kívülre került, a támadójáték minősége pedig az addigi szinthez képest is mérföldeket esett vissza. Olaszország rövid úton a 22-es csapdájába került: Montolivo egyre hátrébb és hátrébb sodródott a halódó passzjáték miatt, így viszont megszűnt az elsődleges kapocs a védelmi vonal és a támadók között. Maradtak a hosszú indítások, ezek viszont Pirlo semlegesítése miatt De Rossi reszortjait hizlalták tovább, és pontosságukból is rengeteget veszítettek. A kékek védelmi vonala egyre mélyebbre és mélyebbre csúszott, a labdakihozatalok semmilyen szinten nem működtek, ha pedig Balotelli és/vagy Cassano labdához jutott az ellenfél térfelén, rendszerint egyszerre öt-hat spanyol védővel találta magát szemben.

Del Bosque cinkos mosollyal a bajsza alatt vágott vissza a kritikákért, ráadásul úgy emelt egyszerre két-három fokozatot is a csapatjáték sebességén, hogy megtartotta a lassan védjegyévé váló Alonso-Busquets tandemet. A két védekező középpályás viszont az első félidő első felének nyomasztó labdabirtoklási fölénye miatt tulajdonképpen két passernek tűnt – Montolivónak egyedül esélye sem volt velük felvenni a harcot, megroppant a kettős feladat súlya alatt.

Spanyolország tehát a középpályán állandósítani tudta az 5 a 4 elleni játékot (a beharangozóban 3 a 4 ellen számoltunk, lényeges a különbség), így pedig elejét vette Pirlo szárnyalásának és az olasz támadójátéknak. A döntő csapás azonban csak ezután következett.

Az olaszok gyémánt középpályájának legnagyobb hátránya, hogy a fellépő szélsőhátvédeket egy az egyben hagyja saját, egyébként nem túlzottan gyors fullbackjeivel. Nem véletlen, hogy az angolok ellen is akkor akadtak gondjaik, amikor még Ashley Cole és Glen Johnson is a térfelükön állomásozott, és az sem a sors furcsa játéka, hogy a szélekre magasról ejtő Löw akkorát bukott ellenük, mint az ólajtó. Del Bosque jól ismerte fel a lehetőséget, és miután Pirlo semlegesítésével kinyírta az olasz passzjátékot, hozzálátott ahhoz, hogy a pálya széthúzásával folyosókat nyisson támadóiknak.


Alba és Arbeloa is rengeteg labdát kapott a támadó harmadban

A várakozásokkal ellentétben ráadásul Arbeloa is kőkeményen taposta Chiellini (majd a helyére beállt Balzaretti) sarkát, majdhogynem több időt töltött az ellenfél térfelén, mint a sajátján, sőt, olyan esett is akadt, amikor ő volt a legelőrébb helyezkedő spanyol játékos. Del Bosque végzetesen túlkombinálta az ellenfelet: középütt emberfölény, a széleken üres terület, nem csoda, hogy De Rossi és Pirlo felváltva kapkodták a fejüket a résekbe rohangáló spanyol támadók láttán.

Ilyen előzmények után ráadásul az az érv sem állja meg a helyét, hogy a két középhátvéd botrányos hibáin ment el a meccs – Bonucci és Barzagli ugyanis, bár remek védők, megfelelő középpályás támogatás mellett képtelenek átvinni a világklasszisok lécét. Ahogy szorul a hurok a nyakukon, úgy vétenek egyre több kisebb hibát, ráadásul ezen a szinten kifejezetten rutintalan mindkettő. Várható volt, hogy nagyobb nyomás alatt összeomlanak, tulajdonképpen ez történt meg most a fináléban.

Nyilván a legrosszabbkor.

Prandelli aztán ráadásképp még el is meccselte magát kicsit (a félig sérülten kezdő Chiellini és botrányos fizikai állapotban lévő Cassano egyszerre történő szerepeltetése a természetesnél nagyobb kockázatot hordozott), Motta becserélése már nem is tizenkilencre, inkább húszra húzott lap volt, nem is jöhetett be. Emberhátrányban ráadásul hitét és tartását is elvesztette csapata, del Bosque pedig nem tette meg neki azt a szívességet, amit a franciák megkaptak: szürke passzgépek (Cazorla, Javi Martinez) helyett három gólra éhes támadó (Pedro, Torres, Mata) érkezett csereként beteljesíteni a végzetet. Nem volt elegáns, de Bosque nem az a fajta edző, aki félbehagyja művét – a torta tetejére kívánkozó cseresznyéhez Torres és Pedro kellett, megkapta a nép.

Összegzés

Ha a németek elleni meccs után azt mondtuk, hogy az olaszok lehozták a tökéletes meccset, akkor ez most hatványozottan igaz, del Bosque megmutatta, milyen az, amikor Spanyolország minden erényét csúcsra járatva üti ki ellenfelét. Pirlót kikapcsolták, Marchisiót túlfutották, De Rossit elszigetelték, a széleken pedig akkora réseket nyitottak, amikbe egyszerre két-három ember is kényelmesen nyomulhatott be. Olyan szintű dominanciát mutattak be, amelyre nagy világverseny (Eb-vb) döntőjében még soha nem volt példa – akinek egy szemernyi kétsége is volt eddig afelől, hogy ez a spanyol válogatott a valaha volt legnagyobbak sorának méltó folytatója, az most végképp elcsendesedhet.

Pontosan úgy, ahogy az olaszokat előre leíró szakírók és önjelölt megmondó emberek, azok, akik szerint a valaha volt leggyengébb Squadra Azzura utazott ki Ukrajnába és Lengyelországba. Prandelli csapata ugyanis fantasztikus tornát produkált, masszív, erős középcsapatból értek fel az Európa meghódítását célul kitűző németek szintjére – hogy aztán az egy-két szinttel feljebb pöffeszkedő spanyolok ellen már elhasaljanak. Ennek ellenére egy szó sem érheti a ház elejét, Prandelli tanári meccselései (vs. Horvátország, Anglia, Németország) és néhány játékos (Pirlo, De Rossi, Barzagli) kirobbanó formája üde színfolt marad erről az Eb-ről, és ez talán még az egyébként túlzottan sokat a latban nem nyomó ezüstéremnél is többet ér.

Képek:


Remekül látszik, hogy a középpályán 5 a 4 ellen támadnak a spanyolok, Pirlót ráadásul teljesen elszigetelik, labdához is szinte lehetetlen jutnia. Fábregas tartja a pozícióját a védelmi vonalban, a két oldalvonal mellett pedig mindkét szélső bekk előre robog.


Újabb középpályás ütközet, ismételten spanyol emberfölénnyel - ezúttal Alonso a szabad ember. Arbeloa a jobb oldalon leköti Chiellinit, aki eltávolodik a két középső védő alkotta tengelytől: Iniesta egy ekkora résbe csukott szemmel is belövi a labdát. 

 


A végére elfáradó, és lelkiekben teljesen széteső olaszokkal szemben már nem volt nehéz dolga a Fúria Rojának: a magasan megszerzett labdákkal a szélső hátvéd és a középhátvédek közötti folyosót támadták. Torres gólja előtt is ez a helyzet, a lövésre kilépő Barzagli csak súlyosbítja a helyzetet.