Egy rendszer stabilitását mindig az a tény mutatja a legjobban, hogy mennyi lehetőséget ad az ellenfélnek a reagálásra. A spanyolok focijára lehet azt mondani, hogy unalmas, uram bocsá’ még az is megállja a helyét, hogy mindennemű fantáziát és izgalmat nélkülöz, de azt aztán biztosan nem állítaná senki, hogy temérdek lehetőséget adna az ellenfélnek a reagálásra. A spanyol tiki-taka (ami egyébként már messze nem az, ami mondjuk 2008-ban volt) legnagyobb erénye az, hogy zsákutcába kényszeríti az ellenfeleket: akik, mivel a labda birtoklására jó előre keresztet vethetnek, kénytelenek a roppant kockázatos letámadás és 20-25 méteren meghúzott kettős védelmi vonal közül választani. Xaviék lassú és kiszámítható passzolgatása tulajdonképpen védekező taktika, amely a kockázat minimalizálására és a stabilitás erősítésére szolgál – ha jobban belegondolunk, ez nem is olyan meglepő, hiszen a világtörténelem mindegyik edzője úgy volt eddig vele, hogy együttesének legmeghatározóbb erénye mentén kell stabilizálni a csapatjátékot. Cruyffék támadni tudtak, hát támadott az egész csapat; Herrera Intere védekezni tudott, hát védekezett az egész csapat; del Bosque spanyoljai pedig passzolni tudnak, hát passzol az egész csapat.
Azért jó a futballról írni, mert mindenki ért hozzá – aki mégsem, az viszont mindenki másnál jobban hiszi, hogy igen, szóval metsző élű a kettősség. Egy ilyen közegben pokoli nehéz újat, szebbet, jobbat mondani annál, amit mindenki tud, hiszen ma már bárki bújhatja a Guardian vagy az ESPN zseniális fociszekcióját, kedv és idő, no meg nyelvtudás kérdése csupán, nem a lehetőségé. Hiszem és vallom, hogy manapság egy kommentátor, egy újságíró feladata sokkal nehezebb és összetettebb annál, mint amilyen harminc, negyven, de akár csak húsz éve is volt: az információ ugyanis megszűnt az mi kiváltságunknak lenni, a néző és a szurkoló pedig már csak olyan, hogy amit magától is pontosan tud, azt nem hallja szívesen még egyszer, más szájából, pláne szakmai orákulumként meg aztán végképp nem.
Éppen ezért nem látom értelmét, hogy hetvennegyedszer is leírjam a spanyolok játékának alapvető elemeit, a Xavi-Iniesta-Busquets háromszög gyakorlati jelentőségét, a hamis kilences alkalmazásának hátul-és elölütőit, Torres szerepének kettősségét, vagy az Arbeloa puszta jelenlétéből fakadó kockázatokat. A lényeg ugyanis ezek mögött van, azokban az apró, ám annál többet mondó kis információmorzsákban, amelyeket a nagy össznépi köpködésben elfelejteni látszik a legtöbb focikedvelő.
A spanyolok játéka unalmas, mondják ők.
Így van. Pontosan annyira unalmas, mint a Chelsea faékszerűen egyszerű bekkelése a BL egyenes kieséses szakaszában, a Manchester United labdafényezése a West Bromwich ellen, vagy a Bayern állandó bizakodása a Ribéry-Robben kettősben. Persze az is lehet, hogy nem az unalmas a legjobb szó: fantáziátlan, kiszámítható.
A helyzet azonban az, hogy zsinórban kilenc egyenes kieséses Eb- és vb-meccset úsztak meg kapott gól nélkül – ergo az ellenfeleknek közük nincs hozzájuk. Még egy kósza lecsorgó, egy pontrúgás után beszerencsétlenkedett félöngól sem jött össze, Oroszországtól Németországon és Olaszországon keresztül Portugáliáig minden létező nagycsapatnak beléjük tört már a foga. Úgy dominálják a válogatott futballt, mint talán még soha senki: sikereikben nyoma sincs a szerencsének, egyszerűen bedarálják az ellenfeleiket, akik közül a legtöbb még helyzetekig sem jut el. Az esélyét is kiiktatják annak, hogy gólt kapjanak, erre pedig egyelőre nincs ellenszere a világnak, nincs ellenszere az ellenfelek edzőinek.
A spanyolok a hosszabbítás előtt csak elvétve jutottak el a támadó harmadig.
Az ember viszont gyarló, s mint ilyen, a kisebbnek, a gyengébbnek szurkol szívesebben. Igazi értéke ugyanis annak van, ha – más sportok példáinál maradva – a Pick Szeged legyőzi az MKB Veszprémet, a Ferencváros megveri a Győrt, Schumacher kikap Rosbergtől, Murray pedig Federer testén keresztül jut be egy GS-döntőbe. Hogy irigységből tán’, vagy csak mert az izgalom utáni vágy hajt minket, nem tudni biztosan, a lényeg, hogy zsigerből utáljuk a saját sportjukat éveken keresztül uraló korszakos személyeket és csapatokat. Ami a klubfociban a Barcelona, az a válogatottaknál Spanyolország, tiszta sor.
Ehhez jön viszont egy másik nagyon érdekes kettősség, amely a labdabirtoklás és a támadófutball szimbiózisából eredeztethető. Éveken keresztül hallottuk érvként televíziós szakértők, edzők, játékosok szájából, hogy „nyerniük kellett volna, hisz többet volt náluk a labda” – na, ja hiszen a futballt labdabirtoklásra játsszák. Vagy nem? Na, ugye.
Sok a jó passz, de a büntető területen belülre egy sem megy...
Önmagában a labdatartás, a rövid átadásokra és sok mozgásra épülő passzjáték még nem minősül szótári értelemben vett támadófocinak. Azt, hogy egy csapat játéka mennyire támadó, a vezetett akciók iránya és mennyisége, illetve az ezek közvetett folyományaként rögzíthető kapura lövési kísérletekből alapján lehet megítélni. Nyilvánvaló, hogy viszonylag alacsony labdabirtoklásból is lehet hatékonyan támadni – ezt nevezik a klasszikus értelemben vett kontrajátéknak. Merő tévképzet, hogy a domináns labdatartás önmagában támadófocit jelent.
Gondoljuk csak végig: ameddig nálam van a labda, az ellenfél biztosan nem lő kapura, ha pedig nem lő kapura, akkor egészen bizonyos, hogy nem kapok egyetlen gólt sem - kapott gól nélkül pedig lehetetlenség elveszíteni egy mérkőzést. A labda dajkálgatása tehát logikai aspektusból (aka józan paraszti ész) védekező, kockázatkerülő mechanizmus, tökéletessége esetén pedig egyenesen a legjobb ezek közül.
De vizsgálhatjuk fordított előjellel, a támadásépítés szempontjából is a kérdést: miért jó a gólszerzés szempontjából a labda állandó birtoklása, a sok rövid passz? Látszólag semmiért, hiszen minél több a passz, annál lassabb a támadásszövés, ergo a védőknek több idejük van felkészülni az esetleges csapásokra. Ha pedig nincs meglepetés, nincs gól, főleg nem a huszonegyedik század lassan a tökéletesig turbósított védelmeinek korszakában.
A legélénkebb spanyol Alonso volt...
Logikai síkon tehát a mainstream-mel éppen ellenkező az előjel: a labdatartás visszafogja a támadójáték hatékonyságát, cserébe viszont gyakorlatilag kizárja a kapott gól lehetőségét.
Közel sem véletlen, hogy a futball eddigi története tulajdonképpen egyetlen aspektushoz, a labda birtoklásához való viszonyhoz képesti elmozdulások mentén osztályozható. Nem véletlen, hogy egy edzőnek a meccs előtti terv végiggondolásakor mai napig az az elsődleges feladata, hogy eldöntse, mennyi ideig szeretné, ha a csapatánál lenne a labda.
Mivel a fociban manapság nem sok olyan elemet találni, ami korábban így-vagy úgy ne került volna már bevetésre, nem meglepő, hogy a fentebbi gondolatmenet sem új – maximum egy csecsemőnek. A legenda szerint ugyanis Herbert Chapman 1907-ben, a Northampton Town edzőjeként találta fel a kontrajátékot.
Az alapötlet az volt, hogy a labdát át kell adni az ellenfélnek, és mélyen, zártan védekezve kell felvenni velük a harcot. Így az ellenfél védőit is ki lehet csalogatni saját felségterületükről, ami labdaszerzés esetén válik különösen hasznossá: a mögöttük megnyíló folyosókba ugyanis nagy biztonsággal lehet berugdosni a labdákat, így jutva alig néhány húzásból az ellenfél kapujáig.
Chapman aztán távozta után ugyanezzel a világlátással a Huddersfieldet és az Arsenalt is megfertőzte, nem csoda, hogy a teljes angol liga reszketve gyűlölte, mondván csapatai csak és kizárólag isteni szerencséjüknek köszönhetik sikereiket, arról nem is beszélve, hogy ez a reaktív szemlélet (akkor még persze nem hívták így) nem is méltó a futball szellemiségéhez. A kontrajáték azonban köszöni szépen, azóta is jól megvan, ezen az Eb-n is vívja élet-halál harcát a proaktív, labdabirtoklásra épülő filozófiákkal.
Tetszik, vagy sem, ma ott tartunk, hogy a rendszer semlegesíti az egyéniségeket. Ha egy szisztéma a játékosok erősségeinek stabil talapzatán áll, akkor rettentő nehéz legyőzni – lásd Cristiano Ronaldo esetét a szerda esti elődöntőn. Del Bosque és Spanyolország passzolva védekezik, és védekezve támad, miközben mentálisan elviselhetetlen nyomás alatt tartja az ellenfelet, és lassan bennünket, semleges nézőket is. Kiszámíthatóak, de minőségbeli fölényük akkora, hogy ezt a kiszámíthatóságot is nevetve hidalják át azzal, hogy nemes egyszerűséggel eldugják az ellenfél elől a labdát. Lehet őket kárhoztatni azért,mert győzni akarnak és ennek érdekében kerülik a kockázatot, de nem árt, ha az ember olvas néha a sorok között is, és elgondolkozik azon, vajon nem-e az az ellenfél a ludas ebben, aki képtelen elvenni tőlük a labdát.
900 perc kapott gól nélkül, nagy tornák egyenes kieséses meccsein – reaktív, defenzív csapatok ismertetőjele ez.
„A nagy csapatok ismertetőjele, hogy egyszerre kontrollálják a pályát és a labdát is” mondta Arrigo Sacchi, és mivel az ő Milanja annak idején pontosan ezt csinálta, nincs sok értelme vitatkozni vele.
Ahogyan azzal sem, hogy del Bosque Spanyolországa nagy csapat. Unalmas, kiszámítható, szinte verhetetlen nagycsapat.
A legrosszabb kombináció.