,,Az olasz válogatott csoportmeccsei után felemás érzéseim voltak, akkor úgy gondoltam, hogy Cesare Prandelli csapata a negyeddöntőben sokkal többre már nem lesz képes, a kulcskérdés ugyanis az volt, hogy ki fog náluk gólt lőni? - kezdte értékelését Várhidi. - Nos, a választ tudjuk, senki, ennek ellenére kellemes meglepetés volt számomra a találkozó, de leginkább Pirlóék játéka. Ahogy telt az idő, úgy vált egyre magabiztosabbá a csapat, egyértelműen látszott az angolokkal szembeni technikai fölénye, az olaszok egyénileg is sokkal többet vállalkoztak, mint azt korábban tették. Ez nagyrészt a szerkezetváltásnak köszönhető, az első két meccsen alkalmazott három védős rendszerről már az írek ellen rátértek a négy-három-egy-kettes felállásra, és most az angolok ellen is bebizonyosodott, hogy ez a taktikai formáció hatékonyabb, látványosabb futballt eredményez. De Rossi bal oldali szerepeltetése a középpályán azért nem volt telitalálat, ám annál mindenképpen jobb húzásnak tűnt, mint utolsó védőként játszatni. Pirlo középen a tőle megszokott módon tanárian irányította, mozgatta a csapatot, szerintem a mezőny legjobbja volt, és ha kellett, alkalom adódott rá, a szélső védők is a megfelelő ütemben léptek be a támadásokba. Így aztán elöl Cassano és Balotelli is több gólveszélyt tudott teremteni, utóbbin most nem éreztem annyira azt a flegmaságot, ami általában jellemzi a játékát. Hogy az akciókat mégsem sikerült góllal befejezni, az csak részben magyarázható az angolok védekezésével és Hart néhány nagyszerű védésével, az olaszok eredménytelenségének fő okát továbbra is abban látom, hogy nincs egy Tonihoz, Inzaghihoz, vagy Gilardinóhoz hasonló csatáruk. Ha lenne, simán megnyerik a meccset, és nem lett volna a végletekig kiélezett a továbbjutás kérdése".

Az olaszok hiába nőttek szinte mindenben az angolok fölé, a tizenegyes párbaj lutri, ott nem számít, hogy százhúsz percig ki volt a jobb, ki játszotta a látványosabb, gólratörőbb futballt. Várhidi szerint az olaszok eldönthették volna a meccset a rendes játékidőben, ha a kispadról beszállók nem csak a kötelezőt hozzák:

,,Végül is úgy alakult, hogy az a csapat jutott tovább, amelyik szinte végig irányította a mérkőzést, a sors igazságtalansága lett volna, ha az angolok kerülnek az elődöntőbe. Amit még hibapontnak tartok az olaszoknál, hogy nem voltak minőségi cseréik. Maggio, Diamanti és Nocerino megállták ugyan a helyüket, velük sem esett vissza a csapat teljesítménye, de egyikük sem tudta hozni azt a pluszt, ami ilyenkor elvárható, és amiért tulajdonképpen Prandelli pályára küldte őket. Az olaszokon egyértelműen látszott, hogy nyerni akarnak, ám visszatérve az értékelésem elejére, a vég nélküli játék jellemezte őket. Ha valaki csak pozitívumot keres a teljesítményükben, akkor ezt értelmezheti úgy, hogy a végletekig játszani akartak, van is ebben némi igazság, ám a kijelentésem inkább azt takarja, hogy a támadás befejezésekből éppen az hiányzott az angolok elleni is, ami a futball lényege, a gól. Tudom, el lehet ezt érni szögletek, szabadrúgások után is, de mégis csak megnyugtatóbb és célravezetőbb, ha van a csapatban egy, netán két olyan játékos, aki nagyon érzi a kaput".

Várhidi kicsit előre is tekintett, a németek elleni elődöntőben egyértelműen Joachim Löw csapatát tartja esélyesebbnek, bár azt is hozzátette, ez nem feltétlenül zárja ki, hogy az olaszok a döntőig meneteljenek.

,,Azzal gondolom nem mondok újat, hogy a németeknél vannak a jobb futballisták, a Nationalelf a torna egyik favoritja. Valószínű, sőt, szinte biztos, hogy az olaszok ott mást fognak játszani, azt is elképzelhetőnek tartom, hogy változtatnak a védekezésükön, és De Rossi ismét hátrébb kap szerepet. Lesznek lehetőségeik, a lövésekben, a pontrúgásokban bízhatnak, szükségük is lesz rá, hiszen kicsi a valószínűsége, hogy a németek nem rúgnak gólt. Azzal, hogy az olaszok a legjobb négybe kerültek, szerintem túlteljesítették az előzetes várakozásokat, de hát azért is szép játék a futball, mert olykor kiszámíthatatlan, és a gyengébb is nyerhet".