Nagyjából a 2000-es Európa-bajnokság óta tart a trend, miszerint nagy tornát csak vasbeton keménységű védelemmel lehet nyerni, nem véletlen, hogy mind az Eb-k, mind a vb-k gólátlaga folyamatosan csökken a belga-holland közös rendezésű kontinensviadal óta. Látványos és vízilabda-eredményekben bővelkedő tornát tehát valószínűleg most is felesleges várni, néhány taktikai érdekességgel viszont minden bizony szolgál majd a hamarosan startoló Euro 2012 – mi pedig vigyázó szemeinket természetesen most is ezekre vetjük. Felvezető cikkünkben általános igazságok mellett a csoportokat is végigzongorázzuk, figyelem, már csak kettőt kell aludni.

Az elmúlt egy-másfél évtized, ha hatalmas mozgást nem is, némi átrendeződést azért mindenképpen hozott a világ futballjába. A 4-4-2 szinte teljesen kikopott, a 2000-es Eb-t még uraló, Kluivert, Inzaghi, Vieri, vagy Shearer-féle, klasszikus kilencesek csillaga leáldozott, és a négy érmes válogatottat a dobogóra vezető hagyományos irányítók zseniális korszaka is a végéhez ért. A Zidane-hoz, Rui Costához, vagy Bergkamphoz hasonló tízesek kikapcsolásának elméleti szándékával megalkotott 4-2-3-1 azóta minden szinten begyűrűzött a köztudatba, a 2008-as Eb-n és a 2010-es vb-n sem volt ennél népszerűbb és többet használt formáció – a legtöbb csapat dupla fallal válaszolt a csatárok mögött kötetlenül mozgó irányítók csillogására, ez pedig újabb folyamat beindulását eredményezte. Létrejött a deep-lying playmaker, vagyis a mélységi irányító szerepköre, azé a játékosé, aki összegyűjti a védelem által szerzett labdákat, akin minden támadás végigfut, aki visszavontabban játszva is folyamatosan magánál tartja csapata karmesteri pálcáját. A Milan már egy ilyen Pirlóval jutott be 2003 és 2007 között háromszor is a BL-döntőjébe, a spanyolok egy ilyen Xavival értek előbb Európa, majd a világ tetejére, de az olaszok 2006-os világbajnokságon aratott győzelmében is vastagon benne volt a Perrotta-Pirlo páros keze.

Az irányítók hátrébb caplatásával párhuzamosan persze az ellenfél kapujához közelebbi csapatrészekben is megváltoztak kissé a dolgok, a középpályás emberfölény oltárán ugyanis a 4-2-3-1 értelemszerűen egy vérbeli támadót áldozott be - ami jelentősen átrendezte a támadásépítés csapásvonalait is. A fő hangsúly a két szélsőre helyeződött, nem véletlen, hogy éppen az elmúlt évtized második felében jelentek meg a Ribéry, Robben, vagy Cristiano Ronaldo-féle, atletikus, és a gólokkal sem fukarkodó winger-prototípusok. Az, hogy aztán egy huszárvágással az edzők az ellentétes oldalra vezényelték őket (ezzel megoldva, hogy lövő lábuk közelebb kerüljön a kapuhoz) már csak hab volt a tortán.

Nem véletlen az sem, hogy az utóbbi évek nagy tornáin még csak véletlenül sem hagyományos értelemben vett centerek nyerték el az Aranycipőt: legutóbb ez Miroslav Klosénak sikerült, még a 2006-os németországi vb-n. Azóta Villa, mint szélről induló inside forward, és Müller, mint jobbösszekötő koronáztatott meg, de Forlán, vagy épp a tavalyi vb-n szintén nagyot alakító Sneijder sem az a kimondott gólvágó. A csak góllövésre képes bójacenterek ideje lejárt – aki tudott alkalmazkodni (mint például Klose), az bent maradhatott a mókuskerékben, aki viszont nem (a’la Heskey és társai) annak végleg leáldozott a csillaga.

A 4-2-3-1 térhódítása tehát voltaképpen a biztonsági játék, a magabiztos védekezésen alapuló, kockázatkerülő harcmodor elterjedésével járt együtt. Különösen igaz ez a válogatottakra, hiszen gondoljunk csak bele: a nagy országok elképesztő eredménykényszerben kénytelenek játszani, a kicsik pedig, más esélyük nem lévén, muszájból is a szervezettségbe és a kemény védekezésbe helyezik minden bizodalmukat. A fényt az alagút végén természetesen Görögország 2004-es Eb sikere jelenti, de az utóbbi két nagy válogatott torna, a tavalyi Copa América és az idei Afrika-kupa is annak ékes bizonyítéka, hogy okos, gyors reagáláson alapuló, passzív játékkal is el lehet masírozni a végső győzelemig. Zambia, Uruguay és a 2011-es Copán öt döntetlennel döntőig jutó Paraguay példáján felbuzdulva tehát valószínűleg most is sok kiscsapat választ majd defenzív alapjátékot, és operál a labdaszerzések után pontosan végigvitt kontrákra. A típus mintapéldánya a nemrégiben Budapesten is megcsodált ír együttes lehet, de valószínűleg hasonlóban gondolkodik a görög, a svéd és az ukrán együttes is.

Nagy változatosságot a formációk terén sem kell várni, marad a 4-2-3-1 a mainstream és nagyítóval kell majd keresni azokat a válogatottakat, amelyek valami meglepővel készülnek. Anglia például az ósdi 4-4-2 ellenére ilyen lehet, de a spanyolok ebből a szempontból is kivételt képeznek, teljesen egyedi szabású futballjukkal újfent maguk mellé állíthatják a semleges szurkolók nagy részét. Rajtuk kívül a várhatóan 4-3-1-2-vel rajtoló olaszokra, a 4-4-1-1-re esküsző írekre, valamint a holland és a szovjet iskola határmezsgyéjén portyázó oroszokra lesz érdemes különösen figyelni taktikai szempontból.

A legunalmasabb csoportnak első ránézésre mindenképpen az A jelű kvartett tűnik, de hát nem is a futballról beszélnénk, ha ilyen egyszerűen végig lehetne zongorázni a lehetőségeket. A nagy igazság ugyanis az, hogy könnyen előfordulhat, miszerint a legjobb focit ebben a négyesben mutatják be a felek: az ugyanis általában nehezen oldható csak meg, hogy egy mérkőzésen mindkét csapat a kontrákra alapozzon. Ha tetszik, ha nem, valakinek a csárdából be kell töltenie a dudás szerepét, ami vélhetően a labda megtartására való törekvést, és a középpálya dominálását jelenti majd – mi az oroszokra tippelnénk, már csak rendkívül mobilis 4-1-4-1-ük miatt is, de az sem kizárt, hogy a hazai pálya által kétszeresen motivált lengyelek tesznek egy nagyobb meglepetést az asztalra. A görögök a két és négy évvel ezelőtt egyaránt törvényszerűen bekövetkező csúfos bukás ellenére valószínűleg ezúttal is kérlelhetetlen bekkelésükben bíznak majd, a csehek viszont egyértelműen a csoport sötét lovai taktikai szempontból - Pilar gyorsaságát, Rosicky megbízhatóságát és Plasil sokoldalúságát nézve vélhetően ők is gyors és sallangmentes kontrákra próbálnak majd játszani (főleg az oroszok ellen), de az sem kizárt, hogy az odahaza pokolba kívánt Bílek kapitány ötfős középpályájával mégis inkább megszállni akarja majd a középharmadot.

Nincsen nagy focitorna halálcsoport nélkül, a jó előre felcímkézett legkiélezettebb kvartett olyan nélkülözhetetlen kelléke a nagyobb focieseményeknek, mint virslinek a mustár, ha ilyen nincs, gyakorlatilag fuccs az élményeknek. Ebből a szempontból az idei Eb-nek egyértelműen a B csoport a sava-borsa, elég csak annyit mondanunk, hogy az Aranylabda-várományos Cristiano Ronaldóval támadó portugálok olyan simán kieshetnek, mint a tejfog, de az őket a selejtezőcsoportban zsinórban másodjára oktató dánok is csak a szegény legény legkisebb fiának magabiztosságával készülhetnek a kezdésre. A németek és a hollandok ugyanis az utóbbi két év eredményei alapján nem csak a csoportnak, de a tornának is egyértelmű favoritjai, kiegyensúlyozott keretük, olajozott játékrendszerük egyértelműen sima továbbjutásra predesztinálhatja őket.

Hogy gólzáporos és izgalmas meccsekre mennyi esély van, azt nehéz megtippelni, egy biztos, Löw Németországából és van Maarwijk Hollandiájából is eltűnt a vb menetelésben rengeteget számító meglepetés ereje, ez pedig akár nem várt problémákat is felvethet a későbbiekben. A Nationalelf például valószínűleg kénytelen lesz dominálni, ez pedig már 2010-ben is okozott néhány meleg pillanatot (Szerbia 0-1, de Ghána ellen is kissé nyögvenyelősre sikeredett az a bizonyos 1-0), a hollandoknál pedig ott feszítő kétely, hogy mennyit bír a még a két évvel ezelőttihez képest is feltűnően vékony védelem, soraiban például a mindössze 17 éves, igaz, szupertehetség Jetro Willemsszel. Összességében német-holland továbbjutást várunk, de utóbbiak portugálokkal esedékes csörtéje felettébb éles lehet, nem kizárt egy a 2006-os vb-nyolcaddöntőhöz hasonló vérengzés sem.

Sétagalopp a spanyolokra sem vár, igaz, ha valamikor megéri találkozni egy világversenyen az olaszokkal, az biztosan a csoportkör. Mellettük viszont a horvátok sem tűnnek gyengének, és masszivitásban az ír csapat is simán állja a versenyt a két évvel ezelőtti Svájccal, amelyik ugyebár kezdésként jól elpáholta Del Bosque-éket Dél-Afrikában. Figyelni tehát biztosan nem árt, főleg, hogy a védelemből és a támadósorból is hiányzik majd egy pótolhatatlan arc Puyol és Villa személyében - és bár előbbit vélhetően Ramos középre húzódásával, valamint Arbeloa bevetésével úgy-ahogy sikerül majd pótolni, Villa kidőlése nagyon vészjóslóan hangzik. Akárhogyan csűrjük-csavarjuk ugyanis a dolgokat, Spanyolország világklasszis csatár nélkül maradt (nem, az utóbbi két év Torrese nem az), ráadásul a 2010-es Pedro is úgy eltűnt, mintha soha nem lett volna, szóval bármennyire is úgy tűnjön, bizony a seleccionnál sem fenékig tejfel az élet. Kezdeni vélhetően Torres fog a csúcsék szerepkörében, de ebben nagyon hamar lehet változás, egy rosszabbul sikerült olasz főpróba után még az sem kizárt, hogy válogatott csapatként a világon először Spanyolország előrántja a csatár nélküli formációt. A dolog életképességét bizonyíthatja, hogy a Barcában Fábregas számtalanszor játszott idén agyig föltolva, Silva pedig az angolok elleni, novemberi válogatott meccsen mutatta meg, hogy nem idegen tőle a hamis kilences szerepköre. És akkor Llorrentéről, a modern kilences prototípusáról még nem is beszéltünk, egyszóval elég komoly tartalékok vannak a látszólag kissé meggyengült spanyol keretben.

Bár az előjelek alapján sok okunk nincs rá, Olaszországgal azért mindig érdemes kissé behatóbban foglalkozni, főleg, hogy megint csúcsra jár náluk a bundabotrány, az ilyenkor felszabaduló indulatokat pedig arrafelé rendszeresen valamilyen nagy torna megnyerésével vezetik le a játékosok. Gerincnek ráadásul ott a Juvét idén a porból egyenesen a trónra emelő Buffon-Chiellini-Pirlo-Marchisio tengely,  kiegészülve a jobbfutóban két éve világszínvonalon repesztő Maggióval, és az élete legjobb szezonját letudó Giovincóval. A gond csak az, hogy Prandelli szemmel láthatóan erősen vacillál a 3-5-2 és a kisebb kockázatot jelentő 4-3-1-2 között, utóbbiban ráadásul azt a Montolivót favorizálja, aki talán maga sem tudja, mit keres a válogatottban, elvégre kis híja volt, hogy nem esett ki idén a Fiorentinával. A képet tovább árnyalja a két idegbeteg, Balotelli és Cassano csatasorba állítása – hiszen nekik így mindenképpen kezdeniük kell, az ugyanis valószínűleg senkinek sem hiányzik, hogy a kimaradásuk esetén törvényszerűen bekövetkező konstans nyivákolást hallgassa a torna ideje alatt. Prandelli keze tehát meg van kötve, de masszív középpályájának hála így is nagyot alkothat, hiszen ember legyen a talpán, aki csak úgy átgaloppozik egy olyan középpályán, ahol De Rossi, Nocerino és Thiago Motta húzza el az arra tévedők nótáját.

A D jelű négyesben kis túlzással minden az angolok körül forog, lassan ott tartunk, hogy aki idáig még nem hülyézte le Roy Hodgsont, az gyakorlatilag nem is ért a focihoz, ez pedig még a nyilvánvaló hibák ellenére is elég nonszensz állítás. Sokat elmond a jelenleg uralkodó helyzetről, hogy a The Sun sem vár Eb-címet a hon aranylábúitól, sőt, a legtöbb szakíró szinte teljesen bizonyos benne, hogy az angolok már a ki-ki meccseket sem élik meg az ukrajnai sztyeppén. Szó, mi szó, ez utóbbira van is némi esély a kőbe vésett 4-4-2-vel, főleg, hogy Rooney az első két meccsen nem játszhat, hála a totálisan tét nélküli montenegrói Eb-selejtezőn elkövetett ámokfutásának. Némi öröm az ürömben, hogy Roy papa kivételes tehetséggel főz finom levest a szegény ember vizéből - elég csak a Fulham két évvel ezelőtti EL-fináléjára gondolni. Márpedig ez a keret most a szegény ember prototípusa, nincsen Lampard, nincsen Walker, nincsen Carrick, de otthon maradt Scholes, Wilshire, Barry, Hargreaves, Cahill, Ferdinand és Smalling is – vagyis gyakorlatilag ott tartunk, hogy lasszóval kell fogdosni az embereket az Eb-csapatba, ami viszont az álmoskönyvek szerint nem a legjobb előjel egy nagy torna kezdete előtt.

A két éve a vb legnagyobb égését produkáló franciák viszont köszönik szépen, jól megvannak, ráadásul Blanc nem horoszkóp alapján válogat, mint elődje, úgyhogy egészen pofás kis kerettel készülhetnek az Eb-re. A hagyományokkal ellentétben most sok az otthon játszó, kiugrásra váró tehetség (talán 1998-ra emlékeztet leginkább a helyzet ebből a szempontból), mellettük viszont ott vannak a csendes sztárok is, Benzema például az Eb egyik nagy csillagává avanzsálhat. 4-2-3-1-ük sarokpontja Malouda lehet, javarészt az ő munkabírásán múlik majd ugyanis, hogy sikerül-e hatékonyan átmenni védekezésből támadásba, és ő lehet az összekötő kapocs is a védelem és a Ribéry-Nasri-Benzema hármas között. Első ránézésre kissé orrnehéz a csapat, és a keret sem feltétlenül kiegyensúlyozott, de a potenciál mindenképpen megvan bennük, egy elődöntő például simán kijöhet ebből a még csak alakuló csapatból.

***

Kiélezett meccsek, defenzív alaptaktika és meccseket eldöntő szélsőhátvédek jellemezhetik tehát az idei Eb-t, és mivel valószínűleg a gólok száma ezúttal sem verdesi majd az eget, különösen nagy jelentősége lesz annak, hogy az egyes mérkőzéseken melyik gárda lövi az első gólt. A Chelsea BL-győzelmét vélhetően sok kisebb csapat követendő példának állítja majd be, ezzel párhuzamosan viszont a gyors támadásokra építő gárdák körül fagyhat meg a levegő. Összességében a nagy kérdés ezúttal is az lesz, hogy labdát vagy alakzatot tart-e egy csapat – a tornagyőztes személye tehát voltaképpen a futball további fejlődésének is irányt szabhat.

Az Eb ideje alatt rendszeresen jelentkezünk majd élő szöveges közvetítésekkel, Taktikai Zónával és további érdekességekkel.