Azt feltételezné az ember, hogy a bajnokság vége felé közeledve fokozódik a feszültség, és - ne legyünk telhetetlenek -, ha nem nem is színvonalasabbak, de legalább izgalmasabbak a mérkőzések. Ehelyett mi történt? A nyolc találkozón mindössze tizenöt gól esett (a paksi három volt a csúcs), hét csapat képtelen volt betalálni az ellenfél kapujába, a nyolc győztes többsége simán hozta a meccset, döntetlen nem volt. Ami pozitívum, hogy ezúttal senkit nem kellett kiállítani, ami a múlt heti, kilenc piros lapot hozó forduló után szinte hihetetlen. Mondhatnánk persze, hogy a hirtelen jött melegben a játékosok inkább a labdára koncentráltak, beosztották az erejüket, az energiájuk nagy részét a futballra összpontosították, és nem egymásra meg a játékvezetőkre pazarolták.

Mondhatjuk, de nem teljesen igaz.

A Vasas például annyira spórolósan focizott Újpesten, hogy a szintén takarékon teljesítő lilák különösebb megerőltetés nélkül nyertek. Pedig ez volt az egyik olyan mérkőzés, amelyik - függetlenül a két klub múltjától -, még ha kiesési is, de rangadó lehetett volna. Aztán az első félidő maga volt a pokol, de nem elsősorban a meleg miatt, akkor ugyanis még lehetett miből elhasználni a kalóriát. A hazaiak visszafogottsága magyarázható ugyan azzal, hogy szinte alig fejeződött be a Himnusz, Kabát Péter és Simon Krisztián már zuhanyozott, s hogy ne legyen gond a második félidei cserékkel, a szünet előtt követte őket a szintén megsérült Kiss Zoltán. Az ilyen tömeges, kényszerű cserék az európai topcsapatoknál is okozhatnak átmeneti zavart - ha egyáltalán előfordulhat ott ilyen -, hát még nálunk. Marc Lelievre úgy próbálta menteni a menthetőt, és kissé elterelni a figyelmet a saját hibájáról is, hogy az öltözőben bekeményített, sorjáztak a jelzők a szégyenletestől a horrorisztikuson át a szörnyűig, és láss csodát, hatott a verbális pofon. Hogy Marijan Vlak mit és hogyan kért számon a játékosaitól, azt nem tudom, a Vasas összteljesítményét látva azonban arra lehet következtetni, hogy vagy túl barátságosra vette a figurát, vagy a futballistái nem fogták fel, mekkora a felelősségük. Akkor ugyanis még nem tudhatták, hogy a zalaegerszegiektől olyan ajándékot kapnak, amivel esélyük marad az élvonalbeli tagságuk meghosszabbítására.

Hát, igen. A sors kegyetlen fintora, hogy a Zete közvetlenül azután szerezte meg első győzelmét, hogy egy pankrációs elemekkel tarkított mérkőzést követően egy héttel ezelőtt kiesett az NB I-ből. A magyarázat kézenfekvőnek látszik, lekerült a teher a játékosokról, lelkileg felszabadultak. Van benne némi igazság, bár nem az történt, hogy a zalaiak lefutballozták a Lombardot, amely ha az első negyedórában három góllal vezet, senkit nem ér meglepetés. A különbség annyi volt a két csapat között, hogy míg a pápaiak nem hittek magukban, addig az egerszegiek ha csak kilencven percig is, de elfelejtették az NB II-t. Ilyen egyszerű ez. A bajnokság hajrájában, amikor nem csak egy-egy pontnak, hanem minden mozdulatnak, sőt gondolatnak különös jelentősége lehet, az akarat sokszor felülírja a tudást. Jellemző példa erre, hogy miután Szakály Dénes megsérült, és hordágyon vitték le a pályáról, nem ment be ápoltatni magát az öltözőbe, hanem a kispadról nézte, és drukkolta végig csapata első sikerét. Lehet persze azt mondani, hogy a Zalaegerszegnek szerencséje volt, de mivel meg is tett érte mindent, senki, még talán a pápaiak sem sajnálhatják tőlük a győzelmet.

A magasabb régióban is történtek érdekes dolgok. Kezdjük mindjárt a Debrecennel, amely úgy ruccant át Diósgyőrbe, hogy az eddig valamennyi bajnokit végigvédő kapusa egy rejtélyes rosszullét miatt nem védhetett, míg a szintén maximális játékperccel rendelkező balhátvédje az eltiltását töltötte. Novakovics és Korhut hiánya semmiféle zavart nem okozott a Loki számára, az eddig csak kupameccseken védő Verpecz tökéletesen helyettesítette kollégáját, míg az abszolút jobblábas Nikolovnak sem jelentett gondot a ,,balra át". Mindehhez már csak a helyzeteit remekül felismerő, esés és rúgótechnikájával tökéletesen tisztában lévő Coulibaly alakításai kellettek, és megvolt a három pont. A stadiont ismét majdnem megtöltő diósgyőri szurkolóknak pedig nem maradt más, mint tovább reménykedni, hogy valamikor csak megszakad az immár öt meccsesre nyúló vesztes sorozat, és kikecmereg a csapat abból a gödörből, amibe elsősorban jó néhány játékos formahanyatlásának köszönhetően került, hozzátéve azt is, hogy tulajdonosi és szakmai oldalról is kaptak némi segítséget a zuhanáshoz...

Vasárnapra egyetlen fajsúlyos kérdés maradt, ami tulajdonképpen a bajnoki cím szempontjából is döntőnek számít(hat): ragadni tud-e a Győr a Debrecenre? Ha igen, akkor csak rajta múlik, felér-e a csúcsra, ha nem, a Loki ha még nem is a célban, de nyeregben érezheti magát. Nos, az ETO nem tudta meglovagolni az esélyt, a gyeplőt a kecskemétiek fogták, a hajtók közül ketten, a két gólt szerző Lencse László és a cseresorból előlépett kapus, Antal Botond győzelembe kergette övéit, és az őrületbe a győrieket. Mindent elmond a játék képéről, hogy maga Pintér Attila ismerte el, az ETO akkor sem tudott volna nyerni, ha reggelig játszanak.

Bár nem mondta ki, de valami hasonlóra gondolhatott Détári Lajos is a Sóstói Stadionban. A tavasz harmadik rangadójára készülő Videoton ezúttal a várt színvonalhoz mérten méltatlan ellenfelet kapott, a Fradiból hiányzott a kreativitás, a gól, a támadójátéka szinte értékelhetetlen volt. Ezt már Döme sem bírta idegekkel, először az általa említett, az első keretből a lefújás után kigolyózott két légiós nevére rákérdező riportert osztotta ki, majd a sajtótájékoztatón megismételte a gyengén futballozó külföldiekről alkotott véleményét. Egy konkrét kérdésre pedig önmagát - a látottak alapján jogosan - előtérbe tolva, a tréfa legkisebb jele nélkül megjegyezte, öltönyben is jobban rúgta volna a szögleteket, mint egy-két játékosa.

Akkor hát, lehet gyakorolni.

Elképzelem, hogy az egyik délutáni edzés végén Détári bemegy az öltözőbe, felveszi az ünneplő ruháját és a frissen pucolt fekete félcipőjét, odahívja magához például Hakolát, és merő jóindulatból azt mondja neki: ,,Gyere Juha! Megmutatom, hogyan kell csinálni". Majd kisétálnak ketten a pályára, Döme leteszi a labdát a szöglet-körívre, három lépésről nekifut, és beíveli a tizenegyespont környékére, vagy éppen oda, ahová akarja, a lényeg, hogy ne taccs legyen belőle. Megteszi ezt háromszor, ötször, tízszer, miközben azért lazít kicsit a nyakkendőjén, mert itt a nyár. Hogy azért valami változatosságot is vigyen a gyakorlatba, ugyanezt a sorozatot megismétli a másik oldalról, először jobbal, aztán ballal. Hakola eleinte tátott szájjal figyeli edzőjét, s hogy ő is fontosnak érezze magát, megszólal: ,,De mester, nincs a kapu előtt senki, honnan tudja, hogy jó helyre ívelget?" Détári nem kapja fel a vizet, veszi a lapot, de nem válaszol. Folytatja a mozdulatsort, majd azzal a lendülettel besprintel az ötös elé, és a kapuba fejeli a saját magának beívelt labdát. A finn feladja. Mit is mondhatna ezek után, inkább vesz egy nagy levegőt, és elkezd gyakorolni. Rövid gatyában, mezben és futballcsukában. Ennyi előnyt azért megérdemel, ha már fogékony az újra...